A MAGÁNY HARMÓNIÁJA

írta:Oldstruggler 2011.09.07


Adria – Kvarner, 2011. augusztus

Nem is oda akartam menni.
Van egy régi tervem. Álomnak is mondhatnám.
Én is úgy kezdtem, ahogy sokan mások. Idehaza a Balatonon, Tisza-tavon. Nagyon szép. A Tisza-tó különösen. De elég volt első alkalommal elmenni a tengerre – egy krk-i sziget-menti túrára -, és tudtam, ez az én világom. Hihetetlen, nehezen elmondható élmény volt. A hullámzó tenger ringatása, a víz számtalan árnyalatú kéksége, s különösen az ötven méter mélységen túli igéző mélykék, a szó szoros értelmében vett felhőtlen napsütés, a földtörténeti időket idéző mészkőszikla szigetek, a barátságos öblök, a csend-nyugalom-harmónia, a fizikai aktivitás, az, hogy saját erődből jutsz el pontosan oda, ahová tervezted, a szigeti kocsmák hangulata a csapolt sörökkel … Minden azt üzente, ez az igazi élmény.


Amikor túl voltam jó néhány túrán, nézegettem a térképeket, hová is lehetne menni újabb, számomra ismeretlen területre. Úgy voltam ezzel, mint a szenvedélybeteg drogos a szerrel. Mindig nagyobb adag kell neki ugyanazon hatás eléréséhez. Csíkszetmihályi flow-elmélete szerint a kihívások és képességek-készségek egyensúlya adja a tökéletes élmény, ahogy ő mondja, az áramlat-élmény alapját. S ha a készségek fejlődnek, az egyensúly csak a kihívások, összetettebb, bonyolultabb feladatok vállalásával állítható helyre. Egyébként unalomba fullad a feladat megoldása. S a tengeri, tegyük hozzá, a balatoni-tisza-tavi – csavargások eredményeként megtanultam ezt-azt, tapasztalataim alapján egyre bátrabban kezdtem feladatokat kijelölni önmagamnak.
Nem volt nehéz rátalálni az Égei-tenger szigetvilágára. Néztem, egyik szigetcsoport vonzóbb volt, mint a másik. Arra gondoltam, egy szigetről-szigetre vándorló túrát, ott az Égei-tenger valamelyik vonzó sziget-csoportja környékén egyszer meg kellene szervezni. S ahogy jobban megnéztem, azt láttam, a Kikládok szigetei mentén Görögországból el lehet jutni Törökországba. Ez az, ezt kell megcélozni, ezt kell tervbe venni.


A tengeri kajakozásnak négy lépcsőfoka van.
Az első szintet csak bícs-kajakozásnak szoktuk nevezni. Ez azt jelenti, valaki/k a tengerparti strandolást akarják színesíteni, bérelnek egy strand-kajakot, modernebb változatban egy sit-on-top-ot. Vagy visznek magukkal otthonról felfújható kajakot. Elmennek egy-két órányira a strandtól az első öbölig, jól érzik magukat és visszamennek. Ez is kellemes élmény.
A második szint a szigetkerülés. Egy-egy sziget, félsziget mentén a part mellett haladni napi túrára menve, akár többnapos túrán megkerülni egy-egy nagyobb szigetet – ez már komolyabb felkészülést igényel, de még mindig a biztonságosabb módja a tengeri csavargásnak. Nagy élmény napról-napra máshol kikötni, újabb és újabb part menti falvakat, kikötőket megismerni.
A harmadik szint a sziget-szökkelős túra. Itt már egyik szigetről a másikig át kell kelni a tenger-szoroson. Ezek a szorosok olykor persze 5-10 km-es szabad vízfelületet jelentenek. Ez már olyan érzés, mint amikor a nyílt tengeren evez az ember. Jobbra-balra, előre és hátra a végtelen víz, alattunk akár százméternyi kékség, felettünk a Nap bíztatóan mosolyog, kisebb nagyobb távolságban vitorlások, motorosok húznak el ránk sem hederítve. Magunk vagyunk az időtlen végtelenségben. De még látjuk a biztonságot jelentő partot, a sziget legmagasabb pontja adja az irányt. A szigeteken megtaláljuk a pihenésre való öblöket, kikötőket, kocsmákat, boltokat, fel tudjuk tölteni készleteinket, a civilizáció ott van elérhető közelségben.


A negyedik szint az expedíció. Erre a „műfajra” csak nagy felkészültségű sportemberek vállalkozhatnak. És még így is történnek balesetek. A legismertebb ezek közül egy ausztrál kajakos esete, aki egy 1500 km-es nyílt tengeri út vége felé, 200 km-re a céltól tűnt el. De ismerjük – az internetes nyilvánosságban megkereshető – annak a 62 éves (!) lengyel sportembernek az esete, aki átevezte kajakban (!) az Atlanti-óceánt. Vagy éppen annak a német sportolónak, nőnek az esete, aki egy év alatt körbeevezte Ausztráliát és most Dél-Amerika körbe evezésére készül. Ez már több mint egy szigetkerülés.
Néztem a térképet, és azt láttam, az Égei-tengeren sziget-szökkelős módszerrel el lehet jutni Görögországból Törökországba. Ezt egyszer meg kell csinálnom, gondoltam akkor.
Vagy három éve.
Mindig volt valami, ami miatt nem jutottam a terv közelébe. Nem baj, ráérek, egyszer úgy is odaérek. Ha a lengyel spori 62 évesen ment az óceánon, nekem van még időm.
Úgy tűnt, a tervet a közeli jövőben meg tudom valósítani. Idén azt terveztem, hogy egy próba-túra keretében a Nagy Út egy kis részét nézem meg. Barátaimnak azt javasoltam, hogy a nyugati-Kikládokat célozzuk meg, a kontinensről hajózunk el Miloszig, nézzük meg, mit is jelent egy 20 km-es átkelés Kea-ról Kithnos-ra.


Két barátommal egyeztettem. Tamás gyakorlott tengeri kajakos, évekkel ezelőtt egy Chile-partvidéki kajaktúra résztvevője volt, egyike azoknak, akik Magyarországon elsőnek ültek tengeri kajakban és mentek is tengeren rendes túrán. Vele dolgoztam együtt korábban, lapátoltunk is együtt kisebb túrákon. Laci fiatal végzős egyetemista. Neki velem volt első tengeri túrája. Ennek beszámolója olvasható honlapján. Azóta sokat ment, itthoni vizeken is, tengeren is. Idén nyáron Norvégiában, Európa legészakibb, még a szárazföldhöz egy híddal kapcsolódó szigetét járta körbe. Úgy beszéltük meg, augusztus 8-án indulunk, 19-én jövünk haza. Minden részletet egyeztettünk, ment mindenki a maga dolgára. Néztük a honlapokat az idő- és tengerjárás előrejelzésére, komp-menetrendeket szükség esetére, térképeket készítettünk elő, ahogy kell. Július végén hív Tamás. Gáz, nem jó neki a görög program, családi ügyeket kell megoldania. Ez gond, mert a költségeket három felé osztva számoltuk, és ilyenkor már nehéz olyan embert találni, aki egy ilyen túrára alkalmas is, és vállalkozik is. Laci megérkezett augusztus elején Norvégiából, hívom, mondom, ketten megyünk. Gáz, mondja, mert Norvégiában gumikat kellett vennie kocsijára, ez nem volt kalkulálva a költségekbe, ez, és az a tény, hogy kétfelé oszlik a közös teher, vállalhatatlan számára.
Akkor megyek egyedül.
Igen ám, de egy görögországi utat egyedül bevállalni az már a vak ló bátorsága. Nem csak az 1200 km-es autós utazás húzós egyedül – a költségekről nem is beszélve -, de ott a tengeren egyedül – szóval nem, oda egyedül nem. Akkor megyek ismerős vidékre. Három éve a Losinj-tól délre lévő szigetek között csámborogtunk. Ez kocsival úgy 600 km, költségben sem ver a földhöz, a szigetek közel vannak egymáshoz. Megyek egyedül, döntöttem. 
A túra eredetileg felkészülés lett volna, próba arra, mit jelent fizikailag, lelkileg egy ilyen út, felszerelésben, készletekben hogyan tervezhető-szervezhető meg egy komolyabb próbatétel. Erre állítottam be magam. A feladat nem változott, csak a feladat megoldásának helyszíne. Igaz, Adria-Égei-tenger, nem ugyanaz. Nem baj. Egyik is sós víz, másik is. Aztán eszembe jutott a legenda. Úgy mondják, az Isten gyöngyöket szórt az Adriába, így jött létre az adriai szigetvilág. Na, akkor most megyek gyöngy-nézőbe.
Összeírtam, összeraktam mindent, megvettem, amit meg kellett venni.
Még az indulás előtt elmentem a Balaton Critical Mass programra. A balatoni kajakosok  joggal panaszolják, a szabályozás elavult, a viharjelzés korszerűtlen, változtatni kell ezen. Demonstrálni kell, itt az ideje ennek a változásnak. Nem részletezem e program eredményességét. Legyen elég annyi, a PYRUS Team tagjai, az a csapat, amelyiknek én is tagja vagyok adták a „demonstrálók” döntő többségét.
Ahogy hazaértem vasárnap koraeste, hallom-látom, kocsim kipufogója lyukas. Ezzel nem lehet elindulni, meg kell javíttatni. Hétfőn reggel hívom autós barátaimat, tudnak-e segíteni. A harmadik igent mondott. Javítás felejtős, csere – mondja. Akkor már csak a vadiúj kipufogót kellett megvenni … Az is megvolt. Fél kettőre elkészült a kocsi, pakolhattam. Szerencsére az eredeti indulási tervhez képest nem volt komoly a csúszás. Igaz, ez az egyórányi csúszás a fővárosi forgalom miatt nem csökkent. Matrica-vásárlás után mentem, mint a távirat.
Korábbi évek tapasztalata volt, hogy az autópályák forgalma Horvátország felé délután nem vészes. A határon való átkelés is sima volt, három autó állt előttem. Gond nélkül mentem, fizettem az autópálya-díjat, a hídpénzt Krk-en és még megcsíptem az éjféli kompot Valabiskánál. Kicsit várakozni kellett, de ez nem volt gond. Kellemes időbe kajáltam a várakozás perceiben, sétálva mozgattam tagjaimat. Átérve még megtettem Osor-ig vagy negyven kilométert, majd a Lopari kemping parkolójában álomra szenderültem. Egyszerűen leterítettem derékaljamat, elővettem párnámat, hálózsákomat és már tíz méter mélyen szunyáltam. A reggeli napsütés ébresztett fel. Néhány darab keksszel csillapítottam éhségemet és mentem tovább.
A kajakos út kiindulópontja a sziget – Losinj – legdélibb pontja. A hivatalos autós térkép nem is jelöli azt az utat, amin el lehet jutni e pontra. Valószínű azért, mert semmilyen szabványnak nem felel meg ez az út. Nem mondom, hogy életveszélyes, de gyenge idegzetű autósoknak nem ajánlott. Meredek szerpentin, egy nyomtáv, korlát sehol – és mindenki, aki Ilovikra, a legközelebbi szigetre tart, ezt az utat használja. Az út végén murvás parkoló, az autósok szép rendben állnak egymás mellett. Lemálháztam, bepakoltam a hajóba mindent.
Csapatunk zindexes fórumán időként óvodásként vitázunk, melyik hajó is a legjobb. Mindenki, mint annak idején a derék huszárok, a maga lovát (hajóját) dicséri. Annak idején, mit mondjak, beleszerettem a Rotomod Ysakjába. Nagyon szép hajó. És ami szép, az rossz nem is lehet. Így voltam, így vagyok Asylum-mal (ez hajóm neve) is. Karcsú, íves alakja vonza a szemet. Grönlandi forma, magasra felhúzott orral és emelt véggel, gerincvonala ívelt, szaknyelven ezt rocker ívnek nevezik, hasán az orrától a végéig egy határozott él fut. A forma nem csupán játék, a biztonságot szolgálja. A felhúzott orr biztosítja, hogy a hajó nem túrja a hullámot, hanem felfut rá. Ugyanezt biztosítja az emelt vég is hátulról érkező hullámok esetén. A rocker ív a stabil vízfekvés szempontjából fontos, hátszél, hátulról érkező hullámok alkalmával a szörfözés lehetőségét biztosítja. A hasa-éle a dőlés-biztonságnál játszik szerepet. Már a beülő peremét éri döntés esetén a víz és még biztonsággal visszahozható a hajó. És ez nem elmélet. A gyakorlatban már kipróbáltam mindezt. Vízmentes csomagtartói is rendes méretűek. Minden cucc, ami egy nomád túrához kell, több napra kaja és víz kényelmesen belefér. Magam is csodálkoztam, hogy a rakterek mindent elnyeltek. Amikor a kocsiból lecuccoltam, azon kezdtem töprengeni, mi maradjon ki. Végül nem kellett a kocsiba hagynom semmit, amit elvinni terveztem. A málházást befejezve sohasemkopel-emmel én is szép rendesen beálltam a sorba az autók közé és elindultam. Úgy 11 körül lehetett, amikor ellöktem a hajót a parttól.
Viszlát Losinj, viszlát civilizáció!
Szervusz Tenger, üdv Szigetek Világa!

Ilovik vagy két km-re van ettől a ponttól. Gondoltam, nem megyek be a faluba, minek. Megyek inkább az első tervezett megállóhoz, a sziget túloldalán lévő homokos strandhoz. Menet közben azért megálltam egy hangulatos öbölben, fürödtem egyet, mindent kipakoltam, ellenőriztem, minden megvan-e. Innen visszamenni még mindig könnyebb … De minden a helyén volt. Erről készült fénykép, amin látható az induláskori állapotot. Sátor, hálózsák, egyéb ruházat, kaják, innivalók, búvárszemüveg és pipa, minden. Cucc vissza, irány a strand.
Úgy emlékeztem ez egy két-három órás út. Meglepődtem hogy egy másfél óra után elértem a Przine-öblöt.
Az Adrián ritkák a homokos öblök. A szigetek mészkősziklák, jó, ha az öblökben kavicsos partot lehet találni. Itt viszont az idő a természettel együttműködve a part termőföldjét bemosta a tengerbe, szép ívű öbölben kellemes fürdőzésre alkalmas strandot alakított ki. Az öblöt meg lehet közelíteni a tenger felől is, a szárazföld felől is. Nem voltak sokan, bár ehhez képest elég nagy zaj uralta az öblöt. Gyerekek, kutyák, németek, olaszok, horvátok, szlovének – volt ott mindenki. Árnyékba húzódva ettem és pihentem utána, arra gondolva, hogy az első szigeti átkelés még a nap hátralévő részében előttem áll. Nem zavart a zaj az alvásban. Délután négy után kezdtem el cihelődni. A népek még vígan fürdőztek, a part felől ekkor érkezett a szieszta után indulók csoportja. Nem zavartuk egymást. Néhányan furán néztek engem és a hajót, de mint az őrülteket szokás, nagy ívben elkerültek. Rendben, nem is vágytam ott szóba elegyedni senkivel. Nekilendültem.
Silba, a szemközti sziget egy gyenge húsz km-nyi távolságra van, ez három és fél – négy óra. A Nap szépen sütött, a szél fújt, olyan boufort 4-es lehetett, a tenger hullámzott, ahogy ilyen szél alkalmával kell, de nem volt vészes. Ilyen helyzetre lehet a görög túrán is számítani. Indulni, menni kell. Úgy kb. egy fél órája mehettem, amikor motorcsónak pöfögését hallottam. Nagy a víz, sokféle hajó jár-kel, elférünk egymás mellett, én nem zavarom őket, ők meg ki tudnak kerülni. A zúgás egyre erősödött. Néztem, ez a hajó felém jön. Nem rendőr, azt láttam. Mit akarhat? Ahogy a közelembe ért, mondja horvátul, és mutatja is, gesztikulál határozottan, forduljak vissza, jön a bóra. Ez a Velebitről a tengerre zúduló szél. Olyan, mint a Bakonyról a Balatonra zúduló főn. Bukószél. Félelmetes tud lenni. Én még nem éltem át sem vizen, sem parton. De hiszek azoknak, akik már húztak ki bóra után hullát a tengerből. Egyébként minden halandó láthatja a bóra egyfajta következményét. A szigetek szépen zöldellnek, kivéve a tengerrel érintkező part 10-50 m-es részét. Ide csapnak fel a hullámok, kíméletlenül kiirtva minden zöldet. Ha azt mondja ez az ember, forduljak vissza, nem sajnálta a fáradtságot utánam jönni, biztos tud valamit. Visszafordultam. Nem kockáztatok az út elején. Sem.  Minek? Egyszer úgy is odaérek. Visszamentem a strandra.
A népek kezdtek elcihelődni, elcsendesedett a part. Vacsorát készítettem magamnak – chilis bab füstölt hússal (konzerv), sörrel (dobozos) – majd a pakolás után sátrat állítottam, elvermeltem magam. A sátorban még megírogattam az első sms-eket haza, nyugodjanak meg az otthoniak, és már aludtam is. Éjszaka zúgott a szél, de nem érzékeltem, hogy valami rendkívüli helyzet lett volna. Igaz, az öböl egy szélárnyékos része a szigetnek.

A korai reggelben néhány sportember érkezett futva, egy-két kutyasétáltató turista nézte sátramat, hajómat. Békés reggelizés után, mielőtt még a fürdőzők első csapata megérkezett volna, elindultam. A szél, a hullámok nem voltak kisebbek a tegnapinál. Menni kell, nincs mese, nem várhatom, hogy kivasalják a vizet. A szél, a hullámok táncoltatták a hajót, az optimális útirányhoz képest félszemből érkezetek a hegy-völgyek. Ahogy hajós nyelven mondják, úgy 10 óra irányából. Ezt is szokni kell. Kormány nélkül járok, a szél, a hullámok időnként kilendítettek az egyenes vonalból, egy-két erőteljesebb evezőcsapással kellett visszatérnem a célnak kinézett pont irányába. Nem volt kellemetlen, nem kellett erőlködve birkózni, nem éreztem bizonytalannak magam. A hajót dobálták a hullámok, de nem billegtették. Egyenletesen húztam, tudtam a sebesség nem csak a haladás miatt fontos, a hajó stabilitása miatt is.
A sebességet nehéz a nyílt vizen meghatározni. Minden messze, nincs viszonyítási pont. Azért azt éreztem, a hajó megy rendesen, és hiába a hullámok játéka, a hajó stabilan ül a hullámokon.
Minden hajónak van egy elsődleges stabilitása. Ez az álló helyzetben, apró billegtetés esetén megfigyelhető állapot. Vagy ugyanakkor egy másodlagos stabilitás is, ez a hajónak a menetben mutatott viselkedése. A sebesség növeli a stabilitást. Ahogy a bringa esetében. Ott ugye az elsődleges stabilitás nulla, a másodlagos stabilitás egész jó. Az én hajómnak jó az elsődleges stabilitása is, a másodlagos stabilitása is. Ezt a hajót – RTM Ysak – tengeri csavargásra tervezték. Néhány éve egy komoly svéd kajakteszten az öt méter feletti kategóriában pontszerző helyezést kapott. Ez nagy szó, mert komoly a felhozatal. A teszten persze nem csak a stabilitást nézik, az egyenesfutást, és még ki tudja mi mindent. A gyakorlat igazolta a teszt eredményét.
Élveztem az evezést. A felcsapódó hullámok időnkét beborítottak, de ez sem zavart. Éreztem, megy a hajó biztonsággal. Figyelmem nem lankadt ennek ellenére, nézni kellett a hullámzást, az iránytartást, a lapátolás tempóját, figyelni az egyensúlyra, ott kellett lenni. Fejben is. Ez az a bizonyos flow-élmény. Ott és akkor a hullámzó tengeren a világ más tényezői megszűnnek létezni. A cél egyértelmű, és csak a feladat van, – leegyszerűsítve azt mondanám, életben kell maradni. Ez igaz, de túlzás. El kell jutni a célterületre, a szemben lévő szigetre. És nem szabad beborulni. Ezt a feladatot kell megoldani, amihez tudati-fizikai-lelki összpontosításra van szükség, ahol a pszichikus energia az összpontosítás eredményeként fizikai energiává alakul át. Ahol nem elég tudni, hogyan kell lapátolni, hogyan kell a hullámokat megülni, lapátolni is kell, megtalálva a megoldást a hullámok „megszelídítésére”, ahol ennek a teljes embert igénylő összpontosításnak az eredménye azonnal látszik, ahol a feladat megoldása önmagában hordozza az azonnali megerősítést – jól csinálod, nem borultál be, odaértél a sziget partjára.
És tényleg, a szorgos lapátolás meghozta az eredményt.
Ahogy átértem a szigetre, Silbára, megtaláltam azt a helyet, ahol három éve éjszakáztunk. Ez egy kisebb öböl, és érdekessége, hogy a szél telehordja tengeri fűvel. Nem tudom pontosabban megmondani ennek a növénynek a nevét. Akkor mi csak magnószalagnak neveztük. Szemre ugyanis tisztára olyan ez a növény, mint az orsós magnók szalagja. Méteres magasságban borítja be a kavicsos partot. Néhány helyen térdig süpped az ember a lágy növényzetben. Az öböl oldalában, a sziklák között kikötésre, déli pihikére alkalmas bemélyedést találtam, inkább ott húztam meg magam. Úgy terveztem, a szieszta után ellapátolok Silba faluig, ott pihenek egy kicsit, majd megyek tovább a következő szigetre, Olibra.
Úgy is történt.
Silba nem túl érdekes falucska. Maga a sziget különleges abban, hogy egyike a legnagyobb erdő-területtel rendelkező adriai szigeteknek. Nevét is e tulajdonsága alapján kapta. Silva, ez latinul erdőt jelent.
Ahogy megérkezve pakolásztam, láttam, van hely a hajóban. Veszek gyümölcsöt, az nem szerepelt az otthon beszerzett élelmiszerek között. Szilvát, almát, banánt vettem, mindenből kis mennyiséget, a zöldséges nézett is, hogy akkor most mi van, mit akarok két darab almával. De kiszolgált szépen. Megnéztem a boltocskát is. Minden volt itt is, ahogy később láttam, a többi szigeten is.
Olib úgy 7-8 km-re van Silbától. A szél nem enyhült, nem is erősödött. Tempósan lapátoltam, ki tudja, talán most fog megérkezni a tegnapra beharangozott bóra. Ha már az első szigeti átkelést megúsztam, most se legyen baj.
Ahogy átértem, gondoltam, megkeresem azt a zöld szobát, amit annak idején véletlenszerűen fedeztünk fel egy feszített, zord szeles átkelés után, egy nagyon szép öbölben. Nem jutottam el odáig. A Nap elindult a tengerbe mártózni, ahogy teszi ezt évmilliók óta, én túl voltam két sziget-átkelésen, döntöttem, keresek egy éjszakai szállásra alkalmas öblöt, és ennyi. Nem baj, hogy nem jutottam el a zöld szobáig, majd másnap megkeresem – gondoltam. A sátorállítás már rutinszerűen ment, a kaja most is jól esett, a konzerv-féle kaját kiegészítette a lédús, de mégsem puhán szétfolyó, Silbán vásárolt szilva. Itt most nem zavart senki és semmi. Magány? Nem tudom. Egész évben emberek sokasága között vagyok, most valahogy nem hiányzott a sok ember. Nem mondom, hogy a magányos lapátolás és sátrazás a legkellemesebb. Párban, társaságban ez egészen más. De most ez volt. Ahogy lebukott a Nap, én is elaludtam. Hallgattam egy darabig a tenger hullámzását, morgását. Arra gondoltam, itt és most – ott és akkor – a mindenség köszönt rám. Az évezredek óta monoton egyhangúsággal morgó tenger az időtlenség képzetét vetíti. Ez ringatott álomba. A szó szoros értelmében is. Hisz néhány napi lapátolás után a szárazföldön – mozog minden. A tenger ringatása folytatódik a parton. Nyugodt éjszakám volt.



Másnap ismét a napsütés ébresztett. Reggel öt-hat óra tájban még elviselhető a hőmérséklet. Nagyon szépek a reggelek a tengerparton. A szél lágyan simogat, a levegő kellemesen hűs, a víz barátságosan csobog, ahogy a partra fut. Csend van mindenfelé, ez a világ nem sürget. Akkurátusan elkészítettem reggelimet – tea, felvágott, kenyér, sajt, lekvár -, összepakoltam a cuccokat, be mindent a hajóba, és irány a víz. A tegnap keresett öböltől félórányira táboroztam. Akkor, évekkel ezelőtt ez az öböl a megváltásnak tűnt az erős szeles átkelés után. Most csendes volt a víz. Az öböl egyike a legnagyobb vízfelületeknek, amiket az út során találtam. Nem véletlen ez, mert az adriai mészkő-gyöngyök közül Olib „kilóg”. Lapos sziget, üledékes földterület, sok kellemes öböllel. Neve is ehhez kapcsolódik. A rómaiak a latin alluvium, a jól megművelhető föld alapján nevezték el. Ez a név az évszázadok alatt változott, alakult mai alakjára.
Kikötöttem, elindultam megkeresni a zöld szobát. Így neveztük akkor a sűrű dzsindzsába gondosan kialakított egy sátorhelynyi területet. Nem találtam meg, pedig végiggyalogoltam a hosszú partot. Le is égett az erős reggeli napsütésben a lábam. Az arcom, vállam, testem csak azért nem, mert az evezős öltözetet – szemcsi, sapka, hosszú ujjú fehér felső – nem vettem le. A séta után jól esett a fürdőzés. A homokos parton a kis vizet a Nap kellemesre melegítette, lubickoltam, áztattam magam. De ez a program most nem a lubickolásról szólt, folytattam az utat.
A következő célpont Molat szigete. Ez egy kb. 20 km-es átkelésnek látszott. Nekilendültem. Az idő továbbra is ideálisan kellemes, enyhe szél, gyenge hullámzás, napsütés – nem lehet probléma. Nem is volt.
A tengeri lapátolásnak, a kajakozásnak van egy monotóniája. Ül az ember beszorítottan – kell a hajókontakt – a cockpitben, pörgetni kell a lapátot, egyébként a hajó csak áll egyhelyben. A hosszú átkelések lélektanilag még terheltebbek. A folyóparton le tudja mérni az ember a haladást, a part változatossága oldja az egyhangúságot. Itt, a víz közepén nem érezni a haladást. Húzod-nyomod a lapátot, de nem tudsz viszonyítani semmihez. Látod, ahogy a lapát örvényei mögéd kerülnek, a hajó belépőélénél táncolnak a hajó keltette hullámok, ez az ami azt mutatja, nem állsz. Aztán, ahogy telik-múlik az idő, a túlpart, az uticél sziget egyre közelebb kerül. Lassan megjelenik, még csak színben elkülönülve a sziget szoknyája – az a vízhez közvetlen kapcsolódó sziklás része a szigetnek, ahol a vihar korbácsolta hullámok kiirtják a növényzetet -, majd egyre határozottabb körvonalat ölt a célterület. Feltűnnek, ha vannak a település házai. Elsőként a templom tornya, a magasan lévő házak tetői, a kikötőben ácsorgó vitorlások árbócai. Mind az mondják: rendben haladsz, csak így tovább, mindjárt odaérsz. És tényleg. A munka itt is meghozza eredményét.
Molat kikötőjébe, Zapuntelbe értem.
Erre a falura is jellemző a kétarcúság. A kikötőben egymás mellett állnak a millió eurós jachtok és a vén halászbárkák, a parton a lepusztult házak és a frissen épített, gazdagságról árulkodó villák, a rendszám nélküli, szétrohadt, de még működőképes, és a legújabb kiadású autók. A múlt és a jövő egyszerre van jelen a szigeteken.
A koradelet a kikötőben töltöttem. Megkóstoltam a citromos Karlovackot. Odahaza tartózkodtam a limonádé-sörtől. Vagy sör, vagy limonádé. Most a kombo egész jónak tűnt. Valószínű, hogy az értékelést a szomjúság és a hűtött ital élménye együttesen javította. Közben befutott egy kirándulóhajó, a „hangyák” megrohanták a kikötői konoba-t – valószínű a szervező cég ott rendelte meg az ebédet. A békés déli pihenőt követően tovább indultam. Megvártam, amíg a kirándulóhajó népsége visszatér a hajóra és elhúznak. Ez olyan „ha kedd van, akkor Belgium” utazásnak látszott. Ha nekik ez kell, legyenek boldogok. Mindenki kapja meg azt, ami neki kell …
A természet törvényeire oda se figyelve békés volt a víz, a korábbi tapasztalattal ellentétben nem erősödött délelőtthöz képest a szél. A sziget oldalában csak találok valahol egy megfelelő éjszakai pihenőre is alkalmas öblöt, bíztattam magam, ez eddig nem okozott gondot.
Menet közben a kisebb szigeteknél nem álltam meg. Most kivételt tettem. Időmbe belefért, megláttam, gondoltam, megnézem Tovarnjak-ot. Ez úgy 3-4 km-re van Molat-tól- A távolság nem okozhat problémát.
Már messziről feltűnt a sziget érdekessége. A Velebit felőli oldala sziklás, Molat felőli oldalán cserjés, a széltől leginkább védett oldalán erdős. Kikötöttem, elindultam „felfedezni” a nem túl nagy kődarabot. Meglepetésemre a fenyőerdőben emberi tartózkodás nyomait fedeztem fel. Uszadék-deszkákból összerakott „ülőgarnitúra”, ágakból kerítés, még valami széljelző kavicskombináció is lógott. Az egymásnak koccanó kövek kellemes zajjal jelezték, emberi alkotóképesség eredményét. Találtam másik táborozásra alkalmas helyet is, inkább oda cuccoltam be. Ehhez kikötőt kellett építenem, hogy a köves parton kisebb karcolásokkal ússzam meg a kikötést. Időmbe ez is belefért, anyag volt ehhez a művelethez. A fenyőfák kellemes-hűvös árnyat adtak. Megérkezésem után sorra jelentek meg a vitorlások, motoros hajók, látszott ez a hely a hajós népség előtt ismert és kedvelt. Ők nem jöttek a partra, csak a sziget szélárnyékában horgonyoztak le, élvezték a kellemes fürdőzést. A Tisza mentén is vannak ilyen vadkempinges kikötő-táborozó helyek. Rendre horgászok foglalják el. A Duna szentendrei ágában is sok ilyen part menti táborhelyet találni. De ezek az összehasonlítások csak a helyek jellegében felelnek meg. Mert azért a tenger más. A víz tisztasága, kéksége, a hullámzás zenéje, a levegő, a sokak által megénekelt sós illata erőteljesen különbözteti meg ezt a helyet minden más hazai vízparttól. Annyira kellemesnek éltem meg az egészet, hogy elhatároztam, nem megyek tovább, sőt a másnapot is itt fogom tölteni. Vizem, kajám van, nincs szükségem semmire. Ezzel az elhatározással rendezkedtem be, vertem fel sátramat, állítottam be árnyékos helyre a hajót. Kimostam kimosandó cuccaimat, kajahelyet készítettem. A késői ebéd után a szokásos program, a délutáni pihike következett. Ezt a programot nehéz megunni …A fenyőtüskés terep kellemes késő délutáni szieszta-helynek bizonyult. Délután pipával-szemüveggel felszerelve tettem kísérletet a víz világának felfedezésére.
Az Adria nem olyan izgalmas a pipás búvárkodás szempontjából. Köves a tengerfenék is, növényzet alig. Ezzel együtt mindig jól esett a vízbe merülni, hallgatni a levegő áramlását a pipában, élvezni a csend világát, időnként a szó szoros értelmében alámerülni. Egy másik dimenzióba. Sokan és sokat írtak erről, sokan és sokat filmeztek e világról. Felrémlett bennem Cousteau kapitány, akinek filmjei velem és nagyon sok kortársammal, nagyon sok emberrel ismertették meg, mit jelent a tenger világa, a mélység mámorító élménye. Most, ott Tovarnjak mentén átéltem én is ezt a mámort. Így jött el az este. A hajós népek felvonták horgonyaikat, egymás után szépen mentek védettebb kikötőkbe. Most is jól esett a vacsora, gyönyörködtem egy kicsit a naplementében, majd aludni tértem. Most sem volt gondom az alvással.

Reggel még a Nap sem zavart kis a sátorból, a fenyők árnyéka jótékonyan őrizte álmomat. Ennek ellenére korán keltem, ez a kialakult reflexnek volt tudható. Kinéztem a sátorból, s azt éreztem megállt az idő. Nyugalom, csend, csak a természet zenéje, a magány harmóniája, a természet és az ember összhangja, mintha csak évszázadokkal mentem volna vissza a történelembe. Igaz, XXI. századi technika segítségével.
Ahogy ott figyeltem a tengert játékát jól lakottan, eszembe jutott a vizimajom-elmélet, az emberré válás szavanna-elméletéhez képest egy másik feltételezés. Lehet, van abban valami, hogy a főemlős ősök vizes környezetben fejlődtek, haladtak a természetes szelekció útján a mai ember felé. Mi az oka annak, hogy a szavanna állatvilágához képest csak az ember csupasz „állat”? Mi az oka annak, hogy az ember sósat könnyezik, sósat izzad? Miért van az, hogy mind a mai napig erősen vonza az ember a víz világa, a vízpart?
Ahogy ott elmélkedtem, azt is eldöntöttem, mégsem maradok, megyek tovább. Megjegyeztem magamnak ezt a helyet, ezt a szigetet, ide érdemes lenne visszatérni.
A szigettel szemben megközelíthető távolságban van Molat, a falu. Áteveztem, megnéztem, hol a bolt, a kocsma. Séta közben különleges történelmi emléket találtam. Az olasz fasiszták a második világháborúban a szigeten koncentrációs tábort hoztak létre. Háromezerötszáz civil hoztak ide. A tábor egyik őrtornyát a helybéliek meghagyták…
A kikötői kocsmában a csapolt Karlovacko, most nem a limonádés, az eredeti, jól esett. Annyira azért nem, hogy maradjak …
Ahogy kifelé lapátoltam az öbölből, ritka élményben volt részem. Tükörvíz a tengeren. Több méter mélyen is látni lehet a fenék növényzetét, a köveket, még a hajó árnyékát is a tengerfenéken.
Megkerültem a szigetet, átvágtam egy méretes öblöt és máris a sziget nyugati oldalán voltam. Itt egy kicsit komolyabb hullámokkal kellett birkóznom, de ezek csak a tükörvízhez képest voltak komolyabbak. A birkózás is inkább amolyan játék volt. Ahogy mentem, egy kis magán-kikötőt találtam.
Többször volt élményem korábban is, hogy az öblöket szorgalmas emberek kikötővé formálták. Köveket összehordva elkészítették a kikötő-„karokat”, az öböl védetté vált. Behajóztam egy ilyen öbölbe és el is határoztam, itt éjszakázom. Annyi időm még volt, hogy felderítsem a környéket. Valamikor halászok házai álltak a parton, ma már csak a romos emlékek jelezték ezt. A part melletti erdőben találtam egy sátornyi helyet, annyi nekem ott elégnek bizonyult. A vacsora rutinszerűen készült, a magammal hozott kaja – levesek, készételkonzervek, még esti csemegének mazsola-mogyoró „madáreledel” – kitartott. Nem éreztem, hogy „egyízű” lenne napi étkezésem.
Reggel itt észleltem utam során legfeltűnőbben az ár-apály jelenséget. Az Adrián nem túl jelentős a vízmozgás, 30-50 cm. Ez azért már érzékelhető. Itt viszont ez a kis mozgás jól látható volt. A part hosszan a vízbe nyúlva homokos-agyagos, reggelre a víz vonala vagy tíz-tizenöt métert húzódott beljebb. Néhány fényképet készítettem, nem sokat vacakoltam, mentem tovább.

Az idő az előző naphoz hasonlóan meleg, szélcsendes, kellemes vizitúrázós körülményt jelentett. A part mellett húztam, kissé eltávolodva, hogy a visszacsapó hullámok ne zavarjanak. Mellettem, a távolban, vitorlások motorlázak.
Ezt a kifejezést nem én találtam ki. Egy magyar vitorlás e-újságban olvastam. Azokról a vitorlásokról van szó, amelyek nem vitorlájukat használják a haladáshoz, hanem a beépített motort működtetik. Ezek a vitorlások inkognitóban lévő motorcsónakok. Nem csak a Balatonon, itt is minden tíz vitorlásból nyolc motorral megy. Még akkor is, ha kedvező a szél. Mint most is. Hármas boufort lehetett, ez már megmozdítja, mozgásban tartja a vitorlásokat. De nem, nem vitorláztak, motorláztak. Koca-hajósok. Persze, inkább motorlázzanak, semmint munkát adjanak a vizi-mentőknek, rendőröknek.
Itt találkoztam az Adrián először rendőrségi hajóval is. Tisztes távolban hajóztak tőlem, ennek ellenére a méretes hajó oldalán jól olvasható volt a felirat – policija. Rám se bagóztak. Valószínű őrjáratban voltak. A szigetek – Molat, Ist, Premuda – az Adria legnyugatibb horvát szigetei. Nem hiszem, hogy olasz bevándorlók miatt járőröztek, egyszerűen csak ez a feladatuk. Elképzelhető, hogy ha én, a kukámmal a parttól nagyon eltávolodva mentem volna, utánam jönnek. Ezt már nem fogjuk megtudni. Állítólag az átkelés az Adrián tilos. Az idény elején egy kajakos programszervező cég kezdeményezte az adriai átkelést. Horvátország-Olaszország. Nem jöttek össze az engedélyek. Kétszer 70-80 km-es nyíltvízi átkeléssel, egy ponton szigeti pihenővel megoldható lenne a program. Húzós. Maradunk a Kikládok mentén Görögországból Törökországba programnál. Ott a szigetszökkelő átkelések nem nagyobbak, mint amilyen itt volt mondjuk az Ilovik-Silba. Ezen meditálva jutottam el Ist szigetére.
A sziget, mintha egy nadrágszíjjal húzták volna össze, nagyjából középen elkeskenyedik, és ott a falu, melynek így két kikötője is van. Én a déli oldalról közelítettem. A kikötőben, a faluban délelőtti nyugalom fogadott. Az emberek a kiskocsmák árnyas kerthelységeiben ücsörögtek, gyerekes családok a strandon élvezték a napsütést, a hajós népség bevásárolt. A zöldséges standon volt minden, hasonlóan a méretében kicsi, árugazdagságában nagy üzletben. Vizet, szilvát, paprikát, banánt, almát vettem. Mindenből épp, hogy. Nem volt rám írva, hogy én kajakkal vagyok. A strand oldalában, fenyők árnyékában padok sorakoztak. Itt eliszogattam egy citromos Karlovackot. Nem vagyok híve a radlernek, ahogy mondtam már, most jól esett. Ahogy néztem a strandot, az önfeledten játszadozó gyerekeket, mamákat-papákat, háttérben a kikötő, a kisebb-nagyobb jachtokkal-vitorlásokkal, a mindent és mindenkit körül-lengő nyugalmat, a nyár idilli képeit, ahogy átjárt a radler, átadtam magamat ennek a filingnek. Később sétálni indultam, gondoltam, megnézem a három évvel ez előtti helyzetet. Látszott a változás. Még az akkor látott romos kerti traktort is látni véltem felújított állapotban. Na ez csak azt jelenti, most működőképesnek látszott. Ahogy ott sétáltam, kedvet kaptam ahhoz, hogy itt vegyek egy házat. Kedvem lenne hozzá persze, csak pénzem nincs … Meg aztán, ha itt, vagy bárhol máshol háza van az embernek, az erős kötés. Ha házad van, akár itt Ist-en, akkor ide kell jönni. Kell, ez nem jól hangzik. Igaz, ez a szócska abban az összefüggésben is benne van, hogy „menni kell”. Nem, még nem, nem „kell egy ház az óceán partján”. Azért játszottam a gondolattal. Szép játék volt.
Visszatérve a kikötőbe, hajómhoz, induláshoz készültem. Nem volt bonyolult, hamar nekilendültem. A vitorlás-népség csak nézte, ahogy kihúzok a kikötőből, na ez a csodabogár mit keres itt. De nem szóltak egy szót sem, olykor egyik-másik hajós biccentett fejével.
Ist-től Skadra nem távolság. Egy lendülettel mentem Skadra északi partjáig. Ott megálltam egy kicsit megmozgatni tagjaimat, fürdeni egyet. Érdekes, menet közben a fürdés nem csábított. Amikor megálltam mindig jól esett kilazítani magamat, megmozgatni lábamat, felfrissülni. Most is. S ahogy kikászálódtam a vízből, sütettem magamat a Nappal, engedtem, szárítsa fel a víz-gyöngyöket bőrömön.
Skadrától Premuda már egy kicsit nagyobb távolság, úgy kb. 7 km. Az idő továbbra is kedvezett a lapátolásnak. Szél, hullámok alig. Megyek, gondoltam, mert délutánonként általában erősödik a szél. Ez természetes jelenség, a tenger és a szárazföld eltérő felmelegedése miatti légmozgás. Igaz az előző nap ez nem működött, de tekintsük azt a szabályt erősítő kivételnek.
Premudán megtaláltam azt az öblöt, ahol évekkel korábban táboroztunk. Most még több szemét fogadott. Uszadékfa, mindenféle műanyag hulladék dögivel. A nagyon szép öböl kavicsos-köves partja tele szeméttel. Nem volt büdös, piszkos sem, hisz a hosszú tengeri út „kimossa” a szemetet. Olyan ez, mint amikor a gyöngy sáros lesz. Csak ezt a gyöngyöt nem lehet egyszerűen lemosni…
Az öbölben nem én voltam az egyedüli éjszakázó. Több vitorlás és motoros is itt talált napnyugtai menedéket. Az egyik hajón nudista családok – két házaspár gyerekekkel, kutyával éppen kikötöttek. A művelet végén kihajózott hozzám a bocin az egyik ember, kérdezve, megkínálhat-e egy sörrel. Lehet ezt visszautasítani? Elfogadtam. Ő ott egy szál fütyiben, az asszony még igazított valamit a kikötésnél a parton, ő is úgy volt, ahogy az anyja szülte, később a másik ember is odajött hozzánk. A sör hűtőből került elő, hőmérséklete rendben volt. Keverék angol-orosz nyelven beszélgettünk. Az út addigi részén ők voltak az első vitorlázók, akik egyáltalán megszólítottak. Szlovénok voltak, jól esett szívélyességük. Az is, hogy a sör elfogyasztása után mentek a dolgukra. Készítettem néhány felvételt az öbölről, fürödtem a csendes vízben, ez egyben az esti tisztálkodás is volt.
Érdekes, az édesvíz nem hiányzott. Időnként gondoltam a melegvizes zuhanyra, mint az emberiség nagy találmányainak egyikére, de igazából nem hiányzott. Egy idő múlva a sós vizes tisztálkodás megszokható, természetessé válik. Egyedül a fogmosihoz kellett édesvizet használni. Az este meleg volt, nem kellett ruhát – pólót, nadrágot – felvenni. A kabócák itt is „zenéltek”, de ezen kívül más kellemetlenkedő élőlény nem zavarta az estét. Később rákészültem az éjszakára. Helyet készítettem a sátornak az apró-köves parton, kikötöttem a hajót, kipakoltam a hálócuccot, előkészítettem a vacsora-kellékeket, megvacsoráztam, és ahogy lebukott a Nap az öblöt határoló domb mögött, én is behúzódtam a sátorba.

Másnap reggel kecskék mekegése ébresztett.
A kopár szigeteken nem él meg más haszonállat, csak a kecske. Nagyon érdekes, ahogy a szigeteken a birtokok kőkerítésekkel vannak egymástól elválasztva. Felfoghatatlan, hogy ki és mikor rakta össze ezeket a kőkerítéseket. Valami iszonyú rabszolga-munka lehetett. És nem egy ilyen van! Minden szigeten a birtokokat ilyen kőkerítések osztják részekre. A kecskék elvonultak, én meg reggelizni kezdtem. A hajók népei még aludtak. Már összepakoltam, amikor megjelentek a gyerekek a parton. Hozták a kutyát pisilni. Nem csak ők, mások is, sokan hozták magukkal a hajóra kutyáikat. Ezek többnyire kisméretű öleb-félék, szemmel láthatóan jól tűrve a hajós életet. Nem tudom. A hajó nem kutyának való. Még akkor sem, ha nem vadász-kutyáról, hanem játékra való szobakutyáról van szó. Ők tudják. Nem a kutyák…

Premuda volt a következő megálló. A falu nem volt messze az éjszakai pihenőhelytől. Jól esett lapátolni. Már-már vidám voltam, ahogy a szépen haladtam előre. A strand még néptelen volt, amikor kikötöttem. Megkerestem az első boltot, egy citromos Karlovackot megérdemeltem. Most nem mentem fel a faluba. Úgy terveztem, hogy az estét Ilovikon töltöm. Sőt, kíváncsi voltam, vajon az öreg autóm megvan-e. Indultam hát tovább.

A Premuda-Ilovik átkelés is emberes feladat. Most csak a távolság miatt bizonyult annak. Szerencsémre a természetfelelős kegyes volt hozzám. Enyhe szél, kristálytiszta égbolt, verőfényes napsütés – az átkeléshez optimális feltételek. A két sziget között vagy húsz km, talán több is, az út kétharmadánál Grujica, a világítótorony-sziget. Most valahogy nem éreztem, hogy nem haladok. Minden húzás alkalmával megbizonyosodtam arról, a hajó megy. Éreztem, a napok teltével kondim javult, jó erőben voltam, nem zavart semmi az evezésben. Lélektanilag is kedvezőbbnek bizonyult a helyzet a korábbi átkelésekhez viszonyítva. Nem mintha akkor, bármilyen gáz lett volna. Egyszerűen most zavaró-nehezítő körülmény nem volt, és minden körülmény azt adta, ez az igazi élmény. A távolban jobb kezemre Velebit ezer métert meghaladó kopasz bércei, bal kezemre a nyílt tenger végtelensége, előttem az egyre növekvő világítótorony, alattam vagy száz méter víz. Olyan igazi óceán-kék. A hullámok lágyan paskolták a hajót, ringatásukkal bíztattak.
Grujicán kikötöttem, visszanéztem Premudára, majd átmentem a szigetecske túlsó végébe, megnéztem, milyen messze is van a barátságos-homokos partú iloviki öböl. Készítettem néhány fényképet, néhány darab kekszet vettem magamhoz, szőlőcukrot, ittam hozzá egy fél liternyi Janát, majd folytattam utamat.
Menet közben mindig biztosítani kellett a megfelelő vércukorszintet, a kellő mennyiségű folyadék-bevitelt. Ha ez megvan, nem lehet gond. A túra során a kötelező syncumar mellett multivitamint vettem magamhoz, a friss zöldséget vöröshagyma jelentette, időnként, szilva, alma, banán. A készételkonzervek, a levesporok szalonnával, kolbásszal feljavítva, a felvágottak, a reggeli „gyíkhúsok” – ahogy annak idején sorkatonaként a seregben a vagdalthús konzervet neveztük – a müzli, desszertnek a „madáreledel”-magok mazsolával, a zabos keksz, reggelente a fél liter tea – rooibos és earl gray egy főzetben három kanál cukorral – ízekben és kalóriában is megfelelőnek bizonyultak. Nem éreztem egyszer sem, a kajával bármi gond lenne. Persze kellett ehhez a sör is, amiről tudjuk, minden létfontosságú tápanyagot tartalmaz, ami egy felnőtt embernek a léte fenntartásához szükséges …

Ahogy Grujicán vízre szálltam, az út hátralévő része gyorsan eltűnt.
A Parzine-öböl, mintha nem változott volna a napok alatt. No nem a fizikai megjelenésére gondolok. Most is itt voltak a vitorlások, motorcsónakok, olaszok, németek, horvátok, szlovénok, gyerekek, kutyák, és így tovább.
A sziesztát töltöttem itt. Frissítő fürdés, könnyű kaja, pihike az árnyékban. Nem zavart a strand-zaj. Ahogy felébredtem, egy five-a-clock-tee segített magamhoz térni. Most Ilovik, a falu felé a rövidebb, Velebit felőli oldalon mentem. Nem álltam meg a kikötőnél, átmentem a Losinjra, megnézni, a kocsi megvan-e. Nagyjából biztos voltam, semmi baja nincs neki, de azért egy kicsit izgatott. Már éreztem, közeledik a vége, azon töprengtem, hogyan jutok haza. Amikor megbizonyosodtam, csak poros lett az autó, visszamentem Ilovikra.
A szigetet a leanderek sokasága miatt a virágok szigetének is nevezik. Kikötője a környék egyik, ha nem a legbiztonságosabb bóra-védett vize. Ezt a szemközti Sveti Petar szigetének köszönheti, amelyik szélárnyékot biztosítja a hajóknak, falunak. Ma nem csak a kikötő miatt kedvelt hely. Losinj szigetéről, a murvás parkolótól, ahonnan én is indultam a vízitaxi néhány perc alatt a faluban van, nem kell órákat kompolni. A szigeteken mindenhol mondják, már a rómaiak – velenceiek, uszkok – is lakták. Ide a losinji emberek jártak át a művelhető földekre és csak később, kétszáz éve telepedtek le, hozták létre a falut.  Még az áramot is csak 1968-ban vezették be.
Bementem a kikötőbe, sétáltam a faluban, néztem szűk utcácskákban a leandereket, a színes virágok sokaságát, az estére készülődő embereket, a benépesülő kocsmákat. A vitorlások népei kis bocijaikkal jöttek a partra, gondolom, ők a kikötői konobák kínálatára voltak kíváncsiak. Én a falu szélén egy betonos kis mólót néztem ki éjszakai szállásnak. Odalapátoltam. A kikötés után megvártam, amíg a fürdőző népek elmennek, elkészítettem vacsorámat, rákészültem az alvásra. Itt nem kellett a sátrat elővenni. Csak leterítettem polifoamomat, felvettem a hálócuccot, kibontottam a hálózsákot, és a betonhoz ütköző hullámok zenéje álomba ringatott. Itt sem foglalkozott senki velem. Még hallottam, ahogy a későn érkező hajók befutnak a kikötőbe, de aztán minden álom-ködbe veszett…
Meleg reggelre ébredtem. Még a hálózsákot sem kellett rendeltetés-szerűen használni. Ugyan a mólóra nem sütött a Nap, mégis meleg volt.
Reggelizés közben határoztam el, még egy napot maradok. Ez nem egy nappal több a tervezetthez képest, hanem a kedvező körülmények miatti jó tempójú haladás miatt nyert egy nap. Elmegyek Veli Losinjba, jutottam elhatározásra. Úgy tíz km-re van a város, ez még akkor is megoldható feladat a part mellett haladva, ha viharossá változik az időjárás. De nem változott … A város „közeledtét” a fürdőző népek sokasága jelezte. A partot gyalogosan, biciklivel közlekedve lepték el a fürdeni vágyó emberek, a leglehetetlenebb helyekre, sziklák mélyedéseibe vackolták be magukat. A kettős öböllel rendelkező városka hozzám közelebbi, szemmel láthatóan kisebb forgalmú kikötőjébe hajóztam be. Illetve ki. Partra húztam a hajót, sétára indultam. Átmentem a nagyobb forgalmú öbölbe-kikötőbe, oda, ahol a delfin-bemutatóterem is van.
Ez a vidék, a Losinjtól keletre eső tenger ugyanis védett terület. Egy kb. 30-40 egyedből álló delfin-csapat élettere, ami miatt ezt a tenger-részt természetvédelmi területként a delfinek élőhelyeként tartják nyilván. Magyar tengerikajakos túraszervezők is úgy hirdetik losinji-premudai útjaikat későtavaszi időpontban, hogy ezek delfin-leső túrák. Sajnos ilyenkor, a nyár derekán a sok motorcsónak és a motorlázók elijesztik a delfineket.
Itt találkoztam korábbi utamon a hajómat díszítő szlogennel is.
Let the blue stay blue. Őrizd meg a kéket kéknek!
Alapjáraton ez egy tengeri környezet/természetvédelmi akció jelmondata. Vigyázzunk a tengerre, ne engedjük, hogy műanyag szarokkal, olajjal-vegyszerekkel, sörös-konzerves dobozokkal, használaton kívüli autógumikkal szennyezzék a vizet. Félelmetes, az öblökben nem egyszer láttam magam is autókereket, nem abroncsot, kereket rozsdás felnistül! Megfogott ez a jelmondat, és egy kicsit tágabban értelmeztem. Őrizzük meg a Kék Bolygó kékségét is! A Föld felszínének nagyobb részét óceánok-tengerek borítják. Ennek alapján, na meg a légkör kéksége alapján mondják az űrhajósok, akik sokszáz km távolságból nézik a Földet, hogy planétánk a Kék Bolygó. Mindannyiunk dolga megőrizni bolygónk kékségét. Ahogy a „méregzöldek” líraian mondják, a Földet unokáinktól kaptuk használatra kölcsönbe, és használható állapotban kell azt nekik visszaadni.
De van egy harmadik értelmezési szintje is a szlogennek.
A kék a boldogság színe. Lásd ismert formában: a boldogság kék madara. Vagy amikor boldogok vagyunk, mondjuk, úszunk a kékben. Igen, őrizzük meg a boldogságot önmagunknak, másoknak. S, ha a tengeri kajakozás a boldogság forrása, őrizzük meg ezt az élményt.
Let the blue stay blue.

A kikötő nem az ist-i nyugalmat, hanem mediterrán turistavároskák forgalmát mutatta. A parton egymást érik a vendéglői teraszok, és mind tele emberekkel, mütyürke-árusok lépten-nyomon, és ott tolonganak a gagyi mütyürkét venni akaró turisták, az ipari turizmus telepeiről tömegnyi nép áramlik, brrr.
Kenyeret, vizet és sört vettem, a zöldségesnél szilvát, almát és visszasétáltam a szemmel láthatóan kopottabb, elhanyagoltabb, ennek megfelelően csendesebb kikötőbe. Szerény kajálást követően felvackoltam a domboldalba és a fenyvesek árnyékában sziesztáztam. A déli napot nem lehet másként kibírni. Nem véletlen a fordulat: gyilkos napsütés. A vizen, a vízben sem lehet elviselni a déli hőséget, Csak úgy, hogy a vízből kimászva az ember egyből árnyékba megy. A sapka, a napszemüveg, a hosszú ujjú póló – ezek mind védőfelszerelések! Nélkülük lehetetlen lenne egy ilyen túrát végig evezni. Korábbi túrák alkalmával a hosszú ujjú póló a sós víztől és az izzadságtól rendesen megkeményedett. Most azt a gyakorlatot követtem, hogy a felsőt mindig kiöblítettem – a tengerben. Ez azt eredményezte, nem állt egybe, hanem, bármilyen furcsa is, puha, lágy maradt. Ahogy, majdnem azt írtam, hazafelé mentem, szóval lapátoltam a sziget déli csücske felé, még elkélt a védőfelszerelés. És, mintha a tenger is búcsúzni akart volna, északi – hátulról érkező – szél segített, még lehetőséget adott a tenger egy kis játékos szörfözésre.

A kiindulópontot jelentő öbölbe érve szomorúan gondoltam arra, most már tényleg itt a vége. Kipakoltam mindent, felvittem a parkolóba várakozóhoz autóhoz … A parton pihenő emberek közül egy férfi, látva, hogy ott pakolászok, felajánlotta segítségét. A hajó cipelésekor éltem ajánlatával. Úgy döntöttem, nem indulok neki este az útnak, szépen itt, a parkolóban éjszakázok, majd reggel vágok neki a szerpentinnek. Ahogy befejeztem vacsorámat, a hajócipelő ember jött, invitált egy pohár borra. Kiderült, pozsonyi szlovákok, akik erre bóklásztak, megtetszett nekik a hely, néhány napot itt töltenek. Érdeklődést mutattak a hajó, a tengeri kajakozás iránt, kérdeztek erről is, arról is. Keverék orosz-angol-német nyelven beszélgettünk, ebből domináns volt az orosz. Meglepődtem én is, milyen jól megértjük – nyelvi értelemben is – egymást. Meg egyébként is. Ők egy felfújható gumotexszel kalézolnak, amolyan bícselős módiban adva elő. Szemmel láthatóan a fiatalabb embert érdekelte az „igazi” tengeri kajakozás. Könnyű borozgatás után ők is, én is nyugovóra tértünk. A kocsi mellett leterítettem derékaljamat, párnámat és már aludtam is.
Reggel csak bedobáltam a cuccokat a csomagtartóba, meghúztam a hajórögzítő hevedereket és indultam.
Azt terveztem, hogy az Osornál lévő Lopari kempingben eltöltök egy napot. Lemosom magamról a sót, lemosom a mentőmellényt, egyéb kellékeket, szépen összerakom minden cuccomat, és pihenten vágok neki az autós utazásnak. Még kora délelőtt volt, amikor becsekkoltam a kempingbe. Korábbi élményeim alapján azt vártam, kevesen lesznek itt. Tévedtem. Sokan voltak.
A horvátok évről évre fejlesztik a turizmus feltételrendszerét. A hatvanas éveket idéző utakat felváltják a modern autóutak, a benzinkút-hálózat kiépített, mindenfelé korszerű bevásárlóközpontok, árú van bőven, a hajózás infrastruktúrája, a kikötők  komplex szolgáltatással várják a – fizető! – hajósokat, a kempingek felszerelése minden igényt kielégít. Csak a tömeg, a sűrűn egymás mellett álló autók, sátrak…
Kerestem egy árnyékos helyet, letettem a hajót, szép komótosan, ráérősen rendezgettem dolgaimat. Délután meglátogattam a kemping vendéglőjét – a csapolt sört nem tudtam kihagyni. Ahogy visszatértem autómhoz-hajómhoz, késztetést éreztem, menni kell. Egy kör még belefér az estébe – felkaptam a hajót és mentem. Átmentem a túlpartra. Ahogy néztem, egy szép kis magánkikötőt, öblöt, pancsi-fürdőt alakítottak ott ki. Nem vacakoltam, most nem a fürdés, a lapátolás volt cél. Tettem egy szép kört, Nerezine-nél fordultam vissza. Lehet, hogy csak azért, mert már biztonsággal véget ért a túra, lehet, mert üres volt a hajó, lehet, mert nem volt már dög hőség, lehet, mert a két sziget alkotta öböl enyhe szelet-hullámokat jelentett, de nagyon ment a hajó, nagyon élveztem. Az alvás is jól esett a melegvizes zuhany és a vacsora után. Most köszönt vissza a viszonylag sok kaja, amit vettem-vittem magammal. Még hazait fogyasztottam! 

Reggel kellemes időre ébredtem. Na, mondom magamba, most jön az utolsó evezés ideje. Fél hat van, most nem fog zavarni senki. Elmegyek Osorba, átevezek a híd alatt, kimegyek az öbölbe, megnézem arrafelé mi újság.
A két szigetet – Crest és Losinjt – valamikor egy keskeny föld(szikla)–nyelv választotta el egymástól. A rómaiak annak idején, hogy ne kelljen megkerülni a szigeteket, a két szigetet elválasztó – összekötő – sziklába csatornát robbantottak. Ma ezt a csatornát elforgatható híd íveli át. Meghatározott időben elfordítják a hidat, hogy a kisebb hajók – vitorlások, motorcsónakok, motoros hajók – át tudjanak menni a csatornán. Nekem spéci erre nem volt szükségem, még a nyakamat se kellett behúznom. Jobbra is, balra is a domboldalban kempingek. Az ébredező népek érdeklődve nézték törékeny hajómat, ahogy magabiztosan mentem a hullámokon. Kikötöttem az első öbölnél, fürödtem a meleg tengerben, élveztem hűs-meleget az árnyékban. A hegyoldal ugyanis kellemes árnyékot adott.
Az öböl nem engedett…
Nehezen ment a búcsúzás.
Szinte észre se vettem, mire visszaértem tizenegyet mutatott az óra. A recepción azt mondták egy óra körül kell elhagyni a kempinget. Ezt betartottam. Még töprengtem, valahol majd a sziesztát kihúzom, aztán mégis nekilendültem az útnak. Jól tettem. Így is csak a harmadik kompra fértem fel. Ez a várakozás koradélutáni hőségben nem az igazi – enyhe fogalmazásban -, de ez van. A kompon még látvány-élményben volt részem, a Krk és Cres közötti szoros, a szigetek, a tenger, a fehér habos csíkot maguk után húzó hajók…

A többi nem érdekes.
Autópálya, határ, naplemente a köröshegyi völgyhídról nézve, érdi emelkedő, a kivilágított Lánchíd, a világörökség Andrássy út látványa, az én kedves-koszos kis Fótom, a család öröme, Liza kutya…

Ennyi.

©Minden jog fentartva A mű csak a szerző engedélyével sokszorosítható.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük