Az öbölből kijutni nem okozott problémát. Még visszanéztünk, a három szélfogó műszaki szerkezetre, tekintetünkkel elbúcsúztunk az Attiéknak napokig otthont adó parttól.
Az öbölben a mosógéphatás alig csökkent. Szél is volt, hullámok is rendesen. Tempósan húztunk kifelé. Igazolódva láttam, hogy a tempósan haladó hajó stabilabban fekszi a vizet.
Gyorsan kiértünk a nyílt vízre, és Kampronisi csücskét céloztuk meg. Ez azt jelentette, hogy a hullámokat félszemből, balkéz felől kaptuk. Határozottan húztunk, közel egymáshoz, de azért elég távol, hogy ne zavarjuk egymást. Nem sokat beszélgettünk, a szél, a tenger zúgása nem is engedte, figyelmünket a hajóra, az iránytartásra, a biztonságos haladásra összpontosítottuk. Tudtuk, néhány kilométer, és a sziget szélárnyékába kerülünk. A tenger másik arcát mutatta ott, ez messziről látszott. Míg itt háborgott, néhányszáz méterrel arrébb szelíden ringatott. De addig, az „arrébb”-ig el kellett jutni. Inkább az előző nap izgalma volt bennünk, különösen bennem. Nem félelem volt ez, óvatosság. A tenger mutatta, a figyelmetlenséget bünteti, és nincs bocsánat.

Hamar elértük a kis sziget csücskét. Saintusék nem itt, hanem a nagyobb sziget, Nikouria homokos strandján kötöttek ki, ott éjszakáztak. Az még egy fél óra volt a part mentén, nyugodt vizen. A két sziget különleges védelmet biztosított ennek az öböl-szerű képződménynek. A sziget hegyei felfogták a szelet, és az hiába bukott át, az öböl ahhoz képest keskeny volt, hogy a szél a vízre bukjon, hullámokat kavarjon. Hihetetlennek tűnt a valóság. Amott, a sziget túloldalán három-négy méteres hullámok, emitt, a sziget innenső oldalán éppen csak fodrozódó víz. Két világ.  

Békésen, nyugodtan lapátoltunk, Saintust, Erát és Orsit nem tudtuk elkerülni. Barátságos, homokos parton pihentek. Sátraikat már összepakolták mire odaértünk, készültek az indulásra. Mi a kikötés után frissítő fürdőt vettünk, tízóraiztunk. Lelkesen vettem elő az öbölbeli kincskeresés eredményét, a fekete színű balos papucsot, gondoltam, Saintus örülni fog. Kacagva mutatta, itt, ebben az öbölben megtalálta a homokszínű papucs párját!  Színben, méretben, kopottságban passzolt egymáshoz a két papucs. Hogy lehet ez? Szinte nulla az esélye annak, hogy egy páros tárgy egyik felét az egyik szigeten, másik felét egy másik szigeten találjuk meg. Hogy került a két darab az egymástól kilométerekre lévő szigetekre, ráadásul a szemben lévő oldalakra? Rejtély, aminek megfejtésére nem vállalkoztunk. Ha viszont már így alakult, kértem Saintust, lízingelhessem a papucsot. Nagyvonalúan átengedte a kincset, majd érdeklődve nézte hajóm sérülését, nézte, hogyan fogok boldogulni az út további szakaszán. A seb, amit a sziklával való „találkozás” ütött az első pakoló nyílás oldalán, most sem látszott vészesnek. Az a néhány kilométer, amit a hullámzásban megtettünk rendes próbaútnak bizonyult. A ragasztószalag megfelelő védelemnek bizonyult, a haladásban a „seb” nem jelentett gondot.  Saintus a fix szkeg hiányát fix kormánylapát felszerelésével javasolta pótolni. Hiába mondtam, hagyja, egy kicsit jobban kell figyelnem, nem lesz probléma, csak erősködött, hogy az izsák kormány nélkül gáz. Hozzá is kezdett a munkához.

A parton talált műanyag tartályból – vastag, erős műanyag volt – egy olyan kormányforma darabot vágott ki, próbálta az illesztést, rögzítést … Nem jött össze, feladta.

A Nap már magasan járt, amikor indulni készültünk.
Ekkor kis bomba robbant a parton.
Saintus nem találta első tárolója neoprén borítását.
A Prijon hajók tarolói nagyon praktikusak. Négyszög alakú nyílásuk van, ezen keresztül könnyen lehet pakolni. Ráadásul a Kodiak kimondottan nagy rakterekkel rendelkezik. A tengeri kajakok között egy tanker, ilyen expedíciós jellegű túrákra kimondottan alkalmas. Saintus sok más mellett az első rekeszben tárolta értékes fotócuccait – gépeket, állványokat, tartozékokat -, úgy fél millió értékben. A gumis szegélyű neoprén nélkül pedig a raktér nem zárható vízmentesen. Igaz, egy kis víz azzal együtt is bejut. Emiatt minden értékes cucc vízhatlan zsákokban volt. De a neorém – ahogy Era nevezte következetesen a borítást -, a neorém nélkül, csupán csak a műanyag fedő annyi, mintha nem is lenne. De hol van, hová lett? Orsi is, Saintus is kipakolt mindent. Abban bíztak, talán valamelyik csomagba véletlenül elrakták. Orsi nagyon nekikeseredett, sírással küszködött – ő nyitotta érkezésükkor ezt a tárolót -, Saintust a düh feszítette. Ő némán dobálta ki a cuccokat, látszott rajta, robbanásig feszültek idegei. Orsi szipogva pakolászott. Nem találták meg a neorémet. Nekiálltunk a parton keresni.  Csatárláncba állva indultunk a partnak. Ha a szél a part felé fújta a szürke cuccot, meg kell találjuk, hisz a homokos szakaszon túl sűrű volt a dzsindzsa, a neoprént a bozót megfogja. Nem találtuk meg. Saintus elkeseredésében-dühében az üres első tároló nyílását kacsaszalaggal beragasztotta… Érveltük, ez így nem jó, a hajó stabilitását is komolyan rontja, van más megoldás. Ponyvámból megfelelő méretű darabot tudunk vágni, a nálam lévő tartalék gumiból, ami a hajókon, mint motyó-leszorító gumi játszik, ezt a borítást rögzíteni tudjuk, erre mehet a műanyag fedő. Nem biztos, hogy teljesen helyettesíti az eredetit, de legalább lehet pakolni a tárolóba anélkül, hogy az megtelne vízzel. Saintus nem fogadta el. Egyedül indult megkeresni az eltűnt borítást. Gondoltuk, amíg visszaér, elkészítjük a pót-borítást. Ha megtalálja az eredetit, aminek ekkor már nem sok esélyt adtunk, akkor a ponyva-borítást elteszi tartaléknak. Ha pedig nem, a kész cuccot talán jobban elfogadja – gondoltuk. Alig szóltunk egymáshoz, némán dolgoztunk, majd amikor elkészült a pótlás, vártuk, Saintus mikor tűnik fel.

Kicsit nyugodtabbnak látszott, amikor visszatért. Próbált tréfálkozni, de ő is, mi is éreztük, ez most nem az az eredeti, kissé fanyar, meghökkentő képeket, fordulatokat produkáló eredeti saintus-humor. De azért elfogadta a pót-borítást. Letépdeste a kacsaszalagot. Gyakorlatiasan kicsit igazított a ponyván, a gumit feszesebbre csomózta, s elkezdte visszapakolni cuccait.
Nem voltunk feldobva, amikor elindultunk.
A sziget, Nikouria itt több kilométer hosszban szélvédett homokos stranddal várja a nyaralókat. Aegiali-ból kishajó hozza az utasokat, kiépített kikötőhöz áll be. A parton viszont nincs strand-infrastruktúra – üvegtigris-büfé, zuhanyozó, öltöző -, de a homokos partra, a szélvédett bícsre az önfeledt turisták e nélkül is jönnek.  Ezen az oldalon indultunk el. Saintus viszont a túlpart, Amorgos felé vette az irányt. Talán abban reménykedik – váltottunk szót egymás között -, hogy a tenger felszínén, esetleg a túlparton megtalálja a neoprén borítást. A tűt hamarabb megtalálni a szénakazalban, mint ezt a néhány tíz négyzetcentiméteres anyagot… De hát a remény, meg a lepényhal… Ok, menjünk át mi is, több szem többet lát, hátha mégis…
Nikouria kis sziget, de méretéhez képest magas a felszíne. A túlpart, Amorgos is közel van, az öbölszerű csatorna a két sziget között úgy másfél kilométer lehetett, az átbukó szél most is éppen csak fodrozta a vizet.

Lassan haladtunk. Néztük, figyeltük a rémet a vizen, de nem láttunk semmit. Átértünk az amorgosi partra, ahol a part sziklái és megannyi kavicsos öble között kellett volna megtalálni a borítást, ha a szél átfújta. A parton láthatóan frissen épített házak, itt-ott a part mentén motorcsónakok, egy-két komolyabb hajó horgonyzott. Kerülgettük őket, így jutottunk el Nikouria és Amorgos közötti alig száz méteres átjáróig. Innen Aegiali, a sziget északi kikötője úgy öt kilométer lehetett. Láttuk, Nikouria árnyékából kiérve ismét teljes méretben kapjuk a hullámokat. Bevártuk egymást, együtt akartunk e szakasznak nekivágni. Era, Atti és én csendben figyeltük, ahogy Saintus érkezik. Arcán még látszott, nem dolgozta fel a rém elvesztését. Már csak Orsi hiányzott. Csendben ringatóztunk, nem volt kedvünk dumálni, vártuk, jöjjön, indulhassunk a kikötőig tartó „hullámvasúton”. Egyszer csak mosolyogva tűnt fel. Megvan a neoprén borítás! – újságolta. Egy kavicsos partszakaszon találta meg. Hárman is elmentünk ott, nem vettük észre. Orsi, akinek – érthetően – talán még Saintusnál is

fontosabb volt, hogy meglegyen a neorém, meglelte a tűnt a szénakazalban. Hihetetlen! Rövid két nap alatt három, minőségét tekintve lényegesen eltérő, de egyaránt hihetetlen és kedvező kimenetelű történet. A borulás-barlangi mentés, a papucsok, és most a neorém. Úgy tűnik, valaki nagyon vigyáz ránk. Ez feldobott mindannyiunkat.

„Kötelékben” lapátoltunk. Én is erőt vettem magamon, igazodtam a csapathoz. Nem cikk-cakkoztam, nem mentem előre, le se maradtam. Felvettem a lassan, de magabiztosan lapátoló társak ritmusát.
A sziklás parttól jókora távolságra, a lehető legrövidebb utat választva céloztuk meg a kikötőt. Hiába a távolság, a civilizáció zajaként egy útépítő légkalapács dübörgése kísérte utunkat. A meredek hegyoldalban, a sziklában szerpentin utat építettek, bontották a hegyet. Ez rosszabb volt, mint a part szikláinak csapódó hullámok dübörgése. A kopogás elkísért egészen az öbölbeli kikötésig. Mert szép lassan, rendkívüli esemény nélkül eljutottunk Aegialiba.
A kikötő karéjában szépen megfértek egymás mellett a nagyhajók, a halászhajók, a vitorlások, motoros kishajók, a kikötői karéj ívének túlsó oldala pedig kellemes homokos strandként működött. Itt, a strand hajókhoz közelebbi oldalán kötöttünk ki, éppen szemben az ABC-vel.

A strandon koradélutáni nyüzsgés fogadott. A strandröplabdázók püfölték a labdát, a gyerekek visongva fröcskölték egymást a vízben, a strand homokjából „kinövő” napernyők alatt olvasgató, rejtvényfejtő népség, többen a Nap káros sugárzásáról szóló figyelmeztetésekkel mit sem törődve hódoltak a természet-szolinak.
Miután elrendeztük magunkat, vásárlás előtt egy-egy sört, egy-egy üdítőt vettünk magunkhoz. A strandot az úttól elválasztó kőkorlátra ültünk, és az élmények nyomása alól felszabadulva beszélgettünk, néztük a kikötő-strand idilli képét, kortyoltuk hideg italainkat. Jól esett. A nézelődés is, a beszélgetés is, a sör/üdítő is.  Most talán még jobban, mint máskor…

A vásárlás mellett itt fontossá vált, hogy a feltölthető akkumlátorral működő kütyük full energiával rendelkezzenek. A túra legnehezebb szakasza volt előttünk, lakatlan szigetekkel, hosszú, nyílt tengeri átkelésekkel. A boltban is, a közeli autókölcsönzőben is szívesen fogadtak, lehetővé tették a telefonok, a GPS, a fényképezőgépek akksijainak feltöltését. A vásárlás középpontjában a víz, és a kenyeret helyettesítő kétszersült beszerzése állt. Úgy látszott, 4-5 olyan nap áll előttünk, amikor nem tudunk friss vízhez, kenyérhez jutni. A kis boltban volt minden, de egyéb kajával nagyjából mindannyian el voltunk látva.

Ahogy a parton rendezgettük magunkat és cuccainkat, egy érdeklődő turista tűnt fel hajóink közelében. Megszólított, Atti beszédbe elegyedett vele. Kiderült, egy osztrák úr Bécsből, aki a fészen egy amorgosi újság félét szerkesztget. Kérdezte honnan jöttünk, hová megyünk. Kerekre nyílt szeme, amikor fogta, már többszáz kilométer van mögöttünk, és a török part a célunk. Kérdezte, sztorinkat közzé teheti-e. Természetes, mondtuk. Fényképet is akart készíteni. Jöjjön vissza egy óra múlva, mondta Atti, akkor indulunk, akkor elkészítheti a fényképeket is. Addig mi egy kicsit körülnéztünk a kikötőben.

Aegiali hangulatos, barátságos hely. Olyan mindenki ismer mindenkit falucska, ahol szívesen tölthet el az a turista is néhány napot, akinek a mókuskerékből való kiszabadulás élményére, önfeledt szórakozásra van igénye, és az is, aki az ipari turizmus hátrányaitól mentes nyugalmat, egyben a turizmus kényelmét is keresi. Zeg-zugos kis utcák, vendéglők-kocsmák a parton, mütyürke árus és amorgosi különlegességeket áruló boltocska, búvárközpont és zimmerferi mindenfelé. Miközben a kikötőben még látható volt néhány halászbárka, egyértelmű, hogy a falu népe a turizmusból él. A kikötő és a strand a Cape Fanari, a falut ívesen ölelő part védelmét élvezi, s miközben méteres hullámok érkeznek a nyílt tenger felől, azok az öbölben megszelídülve érkeznek a homokos partra. Élveztük mi is ezt a nyugalmat. Gyros is került, sör, kóla … Mintha nem is kényszerített volna a tenger várakozásra néhány nappal ez előtt, mintha nem is velem, velünk történt volna a barlangi mentés kalandja.
A lázas semmittevést megunva összeraktuk magunkat, megérkezett az osztrák turista-szerkesztő, lelkesen elkészítette a fényképeket, búcsút intettünk egymásnak, elindultunk.

Volt már tapasztalatunk, mit jelent az öböl védelme, mit a szélnek kitett sziget-mente. S a szél nem csendesedett, a hullámok nem csitultak. A három-négyméteres hullámok elsőre érdekesek, de amikor sokadszorra tesznek próbára, az már több mint elég. Tudtuk, nem kell sokat mennünk, hogy védett, Saintus értékelése szerint jó minősítésű öbölbe jussunk. Elhagytuk Cape Fanarit, észak-keletnek fordultunk, a part mellett haladtunk. Lassan mentünk, figyelni kellett. Nem csak a szél felőli hullámok adtak okot a figyelemre, hanem a part szikláiról visszaverődő hullámok is. A mosógép dobja most is pörgött. Nem gyorsan, de a „pörgés” ütemes volt, a négyméteres hullámzás volt az alaphelyzet. Egy alkalommal, amikor szélnek – hullámoknak – háttal megálltam, figyeltem társaimat, azon vettem észre magam, hogy nem hátulról dob a hullám, hanem a visszaverődő hullám lök egy nagyot, elölről, szemből.
Úgy tűnt, az előző napok gyakorlata alapján sikeresen vesszük a helyzetet, már feltűnt a kikötésre tervezett öböl bejárata.
Egyszer csak sípszót hallottam. Saintus jelzett, Orsi, aki a legközelebb volt hozzám, mondta, Atti borult. Atti mellett Saintus, közelükben Era, kicsit távolabb – előrébb – Orsi és én. Ahogy lehetett fordultam, mentem közelebb. Nem volt egyszerű a sokméteres hullámokban, elég nagy ívben sikerült a fordulás. Ahogy a bajba jutott Atti közelébe értem, Orsi szólt, már rendben vannak, Saintus segítségével Atti már a hajójában, mutatta itt az öböl bejárata, ahová érkezésünket terveztük. Rendben, gondoltam, akkor megcélzom a partot.
Szorítottam a lapátot, húztam, közben figyeltem a minden oldalról érkező hullámokat. Az U-alakú öbölbe a bezúduló víz csapódott jobbról is, balról is, érkeztek a hullámok hátulról is, szemből is. Pörög a mosógép dobja, zörgött is hozzá rendesen…
A part bal oldala köves, jobb oldala homokos volt, ezt céloztam meg. Vitt is a víz kifelé, taszított is vissza. Sok idő nem volt az elmélyült töprengésre. Spricó leold, jobb láb ki, lapát madzagja kioldva, a part közelében repült a partra, s amikor a hullám kidobott, ugrás ki a beülőből, a hajót az első fogantyújánál villámsebesen, mielőtt a következő terítő hullám érkezik, húzom ki a partra. A megszokott mozdulatsor most is bejött. Eláztam a hullámzásban, de rendben voltam. Néztem, a homokos szakasz nem túl széles, kicsit arrébb húztam hajómat, legyen a többieknek is hely a partra szálláshoz. Gondoltam, egy-két perc és itt van mindenki.
Figyeltem érkezésüket. Nem jöttek. Arrébb mentem, felmásztam a sziklára, onnan jobban látom őket, ahogy az öbölbe érnek. De nem láttam őket. Mi van? Csak nem megint elvesztettem társaimat? De Orsi olyan egyértelműen mondta, ez az az öböl, ahová érkezésünket terveztük! Már éppen azon voltam, megyek vissza a mosógépbe, amikor feltűnt Saintus és Atti. Kicsit rémült volt arcuk, amit messziről az öböl mosógép hatásának tudtam be. Jeleztem nekik, ide, a part nekik jobb oldala felé jöjjenek, itt homokos a part. Előbb Saintus kötött ki, majd Atti.
Egyiküket sem láttam még ilyennek. Saintus szinte remegett, Atti fehér arca is rémületet mutatott. Így nézhettem ki én is néhány napja?
– Már fogalmaztam magamban a szöveget – mondta Saintus nekem -, hogyan fogom a parti őrségnek elmondani, mit, kit és hol kell keresniük. Rád gondoltam, már megint eltűntél.
– Nyugi, megvagyok, nem kell senkit értesíteni – válaszoltam, nehezményezve a feltételezést, velem történt valami.
Sokat nem tudtunk ekkor beszélni, feltűnt Orsi, mögötte Era. Irányítottuk őket, segítettük a kikötést, partra szállást. Amikor mind biztonságban voltunk, Saintus vizesen, széltől hűtve, és az izgalomtól még mindig kicsit remegve mesélte, Atti a mentés után ismét borult. A mentés során megszédült, s hiába mászott vissza, nem találta az egyensúlyát. Közben Saintus pumpája, amivel a beülőből szivattyúzták ki a vizet, működésképtelenné vált. Még szerencse, hogy Attinak e fontos mentőeszköze működött. A két mentő akció mindkettőjüket kimerítette.

– Akkor a társmentés hatos szélben megvolt, kipipálhatjuk ezt is – összegezte Saintus élményeit.
Abban igaza volt, amikor Orsitól elváltam, indultam az öbölbe, nem szóltam, hogy akkor én megyek. Ez hiba volt. Ő meg nem láthatta, hogy rendben megérkeztem. Mert nem is engem figyelt, s ha figyelt volna, sem láthatott a hullámzás, az öböl kanyarja miatt. Én meg így nem tudtam a második borulásnál segíteni. De, józanésszel nem gondoltam, hogy néhány percen belül megismétlődik a rendkívüli esemény.
Rendben, túl voltunk a mentés, a partra szállás izgalmán, lassan megnyugodtunk, néztük, hol is fogtunk partot, hol tudjuk sátrainkat felállítani.

Az öböl nem volt túl széles, igaz keskenynek sem volt mondható. A part legnagyobb része kavicsos, köves, beljebb sziklás, két oldalt meredek sziklafal határolta. A bal oldali sziklafal mellett, ahol partra szálltunk, egy néhány méteres homoksáv látszott sátorverésre alkalmasnak. A szikla odvában olyan hajó-raktár félét alakítottak ki, egy ütött-kopott hajó is volt oda betolva, egy a homok rendezésére alkalmas szerszámot is találtunk, azzal alakítottuk ki a sátorhelyeket. A sok jó ember kis helyen is elfér elv gyakorlatát követtük. Besötétedett, amikor megvacsoráztunk. A tenger zúgott rendesen, de ez már nem tűnt fel. Atti és én aludni tértünk, a három biológus éjszakai felfedező útra indult.

Másnap reggel egyikünk sem kapkodta el a felkelést. Minek? A szél, a hullámok nem engedték, hogy tovább induljunk. Amikor mind magunkhoz tértünk a reggeli kábulatból – Atti főzött kávéval próbálkozott, Saintusék spéci keverőeszközzel hideg kávét produkáltak, én a tea mellett tartottam ki -, töprengtünk, vajon érdemes-e tovább menni a következő öbölig, amit a nagy átkelés kiindulópontjának terveztünk. Úgy döntöttünk, maradunk. Az az öböl úgy két kilométerre van, nem jelentős távolság, nincs értelme pakolni, öböl ki – öböl be. Ha indulhatunk, ez a távolság nem oszt, nem szoroz. Maradunk tehát, döntöttünk.

Az öböl nem tartogatott sok érdekességet. Viszont az látszott, jelzett út vezet felfelé a hegyre, a hegy tetején lévő faluba, Holariába. Úgy döntöttünk megnézzük a falut. Átalakultunk turistává, már amennyire ezt lehetőségeink engedték. Orsi mindenesetre elővette madárfigyelő kályhacső-távcsövét, Saintus és Era összes fényképező gépeiket, állványaikat. Én maradtam a strandolós felszerelésnél. A Saintustól lízingelt, a két szigeten megtalált egy pár papucsot választottam lábbelinek. Ez a sziklákon való túrázásra alkalmasabbnak látszott, mint az úszócipő. Kalap helyett Era egy pólóból szép kis arab fejfedőt kreált. Nylonzacsiba raktam a fényképezőgépem, egy fél liter vizet. A kezemben e cuccal, napszemcsivel orromon úgy néztem ki, mint egy hibbant beduin és egy izraeli titkos ügynök keveréke, aki a zárt osztályról a strandra szökött, de eltévedt a Keleti-pályaudvar és az Emke között félúton, s most teleportálva bolyong az amorgosi sziklák kecskecsapásain.  Saintus összes fotós felszerelését magára aggatta, Orsi elővette a „kályhacsövet”, a madárfigyelő távcsövet – állvánnyal –, hozta Az Európa madarai c. kézikönyvet is – eddig hol volt e becses mű?!? –, Era is beöltözött, felszerelkezett. Szép csapat voltunk. Egy hibbant beduin titkosügynök a moszadtól, egy a szeretője által a műteremből az összes kacatjával együtt kidobott fényképész, egy a Hortobágyról ide tévedt madarász, és egy biológus-gyakornok a Duna-parti campusról. Atti úgy döntött, nem jön fel, csak egy darabig kísért el bennünket.

Szép volt az út. Szemmel láthatóan gondosan kiépített gyalogos szerpentin, helyenként színes szalaggal, helyenként kőrakással jelezték a kanyarokat. A hegyoldalban itt-ott még útjelző táblák is jelezték az irányt, nehogy eltévedjen a kedves vendég. Néhány nappal később koppant, hogy az öböl, ahol partot fogtunk, a hegygerincen lévő falu, Holaria „strandja”. Nem mondom, rendesen kellett kapaszkodnunk felfelé, míg a faluba értünk. Igaz, gyakran megálltunk. A biológus különítmény egy-egy szép pókhálónál hosszú perceket töltött el, s akadt virág is, ami miatt megálltunk. A sólyomról nem is beszélve. Orsi beélesítette a „kályhacsövet”, és követte a völgy felett vitorlázó madarakat. Lelkesedése átragadt mindannyiunkra. Igaz, jobban szeretett volna Naxoson keselyűt látni, de az amorgosi sólymokkal is elégedett volt. Nem akármilyen madarak voltak ezek. Eleonóra-sólymok. Egyikük tarka, a másik majdnem fekete volt. Talán a hím és a tojó ennyire különbözik? Nem, nem ez az oka a különbségnek, magyarázta Orsi. Ez a kistestű ragadozó madár azon kevés állatfaj egyike, melynek van egy jellegzetes, sötét színváltozata, azaz melanisztikus formája is. A fekete alak általában éppoly ritka, mint az albínók megjelenése, egyeseknél viszont egészen gyakori, mint ennél a sólyomnál is. A fekete párducok is valójában csak fekete színű leopárdok… A mi Eleonóra-sólymaink ott köröztek, mondanám, méltóságteljesen vitorláztak az amorgosi völgy felett. Mind, szép sorban belekukucskáltunk a kályhacsőbe, megpróbáltuk követni a madarakat. A Földközi-tenger partvidékén és szigetein élő ’Eleonórák’ csak nyár végén kezdenek neki a költésnek, ezzel a fiókanevelést – a bőségesebb zsákmány reményében – az énekesmadarak őszi vonulásához igazítják. Ilyenkor, nyár derekán be kell érniük a kabócák sovány húsával…
Szájtátva hallgattam Orsit.
Nem voltam ügyes a kályhacsővel, időnként megpillantottam az egyik madarat, majd hirtelen eltűnt a kukker látómezőjéből.
A madár neve egyébként Arboreai Eleonóra nevét őrzi, aki valamikor a középkorban uralkodott Szardínián. Korát megelőzve, elsőként hozott törvényt a ragadozó madarak védelme érdekében – megtiltotta a fiókák begyűjtését a fészkekből. Több, solymászatra alkalmas ragadozó madárfajt ma is nagyban veszélyeztet az illegális fiókagyűjtés…
Korábban, és később is, Saintus egy-egy panorámakép készítése miatt szerelte fel spéci állványát. Én is hosszasan gyönyörködtem a kanyarulatonként, és a hegyre emelkedés miatt egyre jobban kitáruló, más-más arcát mutató kilátásban, a természet alkotta csodában.  Így, szép lassan, kényelmesen jutottunk fel a faluba.
A „határon” kertkapu, mellette kerítés. Talán a kecskék miatt. Itt is, mint mindenhol a szigeteken, a kecskék ki voltak csapva, hagy kószáljanak, legeljenek, amit tudnak. De a faluba ne mászkáljanak, a leandereket ne pusztítsák!

Kirándulásunk természetbúvár szakasza befejeződött, kezdődött a „ha-kedd-van-akkor-ez belgium” japán-turista szakasz.
Jellegzetes kép tárult elénk. Hófehér falú, lapostetős, sűrű össze-visszaságban egymás mellé épített házak, kékre festett ajtók, zsalugáterek, magas kőkerítések, színpompás virágok, nyugalom.
Végig a szigetek mentén láttuk, hogy a tengerparti kikötőkhöz képest a falvak, a templomok a szigeti hegyek gerincén találhatók. Évszázadok hagyománya, a perzsák, a rómaiak, a velenceiek, na meg a mindenféle nációjú kalózok elleni védekezés alakította ezt a hagyományt. A szigetlakók a hegyek tetején nagyobb biztonságban érezték magukat, a hegyi falvakat jobban lehetett védeni, mint a part menti kikötőket.

A kis falu központját hamar megtaláltuk. Szép templom jelezte a centrumot, körülötte bolt, kocsmák. Tudták a szigeti népek, mitől döglik a légy.
Miután körbejártuk a templomot, mi is az egyik kisvendéglőt választottuk. Gyrost ettünk volna, de az nem volt. Maradtunk a görögsalátánál. Nem kellett sokat várni, a kocsmárosné mosolyától kísérve megérkezett a friss kaja. Igaz, mi voltunk az egyetlen vendég, másra nem kellett a vendéglőséknek figyelni.
Mit mondjak? Ha két nappal korábban valaki azt mondja, egy falusi kocsma árnyas kerthelységében friss görögsalátát fogok fogyasztani barátaim társaságában, mellé a hűtőből frissen kivett Heinekent fogok kortyolni, nos, nem hittem volna. S lám, itt voltam, minden valóság volt, nem álom.
Szép dolog ez a tengeri kajakozás.

Miközben csodáltuk a friss zöldségeket, a feta-sajt ízét élveztük, meg az otthonra emlékeztető lilahagymát, átadtuk magunkat a friss sör élményének, megnézhettük a szigeti falvak máig leghasznosabb teherszállító rendszerét. Ez a szamár. A kocsma melletti boltba a lépcsőkön, a szamár hátára erősített „saroglyán” vitte a tulaj a rekesz söröket. Szegény csacsin látszott, hogy rendesen be van fogva. Egyik lába furcsa, kötélből készült bandázzsal volt megerősítve…
A kulináris élményfürdő után sétálni indultunk. Maga a falu nem egy nagy látványosság. De nem is vártunk nagy életet, színes kirakatokat, hangos népeket. A szép kis házak, a nyugalom, amit kézzel lehetett fogni – elég volt nekünk. A biológus szekció pedig mindenhol talált érdekességet, kattogtatták a fényképezőgépeiket.  Egy gyík, egy fa, egy kóró, egy virág, egy madár mindenhol akadt. Én csak bámultam kitartásukat, ahogy egy szép virág fényképezést percekig készítették elő. Közben a legjobb minőségű képeket készítő fényképezőgép akksija lemerült, a másik gép memóriakártyája betelt, és természetesen a két dolog nem volt cserélhető… Saintus bosszankodott, maradt Era gépe a még fel nem fedezett érdekességekre. (Igazábol Orsi bosszankodott, én örültem, hogy senki sem várja tőlem, hogy majd lekapok egy újabb macskát – Saintus) Eljutottunk a falu határába, itt még találtunk egy-két érdekesebb fát, pihentünk pár percet egy kőkerítés árnyékában, majd lassan elindultunk hazafelé, a Mi öblünkbe.

Lefelé valahogy gyorsabban mentünk… Megérkezésünk után nasiztunk, kávéztunk-teáztunk. Én egy kis szalámit ettem kétszersülttel, teával, Orsiék fehérjeport oldottak, azt iszogatták, Atti tejberizst készített.
A késő-délután tengerparti kincskereséssel telt el. Szebbnél-szebb köveket csiszolt a víz, a parti sziklák mentén a tengeri élővilág jeleit-nyomait figyeltük – elsősorban természetesen a természetbúvár szekció.
Ahogy esteledett nem sokat vacakoltunk. A rendületlen hullámzás azt jelezte, másnap is maradunk. Nyugodt éjszaka elé néztünk.
Nem így történt.
Legalábbis nekem nem volt nyugodt az éjszakám.
Éjfél múlt, amikor gyomorgörcsre ébredtem. Átfordultam másik oldalamra, gondoltam, ez csak amolyan zsibbadás féle. Nem az volt. A görcs egyre erősebb fájdalmat okozott. Kibotorkáltam a sátorból, gondoltam, egy kis friss éjszakai tengeri levegő, néhány mély sóhaj, elmúlik a görcs.
Nem múlt. Sőt, egyre erősebben gyötört.
Sóhajtoztam, nyögtem a fájdalomtól, pokolba kívántam… mindent és mindenkit.
Vártam a halált.
Egyszer csak a mentőhelikopter zúgását hallottam, ott körözött az öböl felett, majd megállt, halottam, ahogy engedik le a csörlővel a kötelet, rikácsoló vezényszavak pörögnek, ahogy húznak felfelé, és azonnal visznek a legközelebbi kórházba. A nővérnek csak a mélybarna szemét láttam, ahogy betakart az ágyon, bíztatóan intett, ne féljek, jó helyen vagyok. Később a műtő gépeinek halk zúgását hallottam. Látni nem láttam semmit, mert a lámpák elvakítottak. Az operáláshoz beöltözött orvosok szavai a fülemig eljutottak, de nem értettem miről beszélnek. Az erős lámpák fényében megcsillanni láttam a kezükben lévő szikékét… Aztán hirtelen csend lett.
A sziklafalnak támaszkodva ébredtem fel. Ez jó jel. Ha el tudtam aludni, ott a sziklafal mellett, akkor múlik a fájdalom, mehetek vissza a sátorba. Dülöngélve botorkáltam a sátrak között. Alighogy bemásztam, elnyúltam fekhelyemen, a Kaszás ismét kopogtatott. Mit kopogtatott? Dörömbölt! A gyomromban. Szorított, szúrt, feszített, nyomorított, ahogy csak tudott. Mozdulni sem bírtam. Csak nyögtem, sóhajtoztam, és vártam, mikor jön a vég, mikor lesz vége haláltusámnak.
Minden erőmet összeszedve ismét kibotorkáltam a sátorból. A Kaszással vívott ütközetem zajára, no meg kétségbeesett sóhajtozásomra Orsi ébredt fel elsőként. Kérdezte, csak nincs valami bajom. Nincs, mondtam, ez nem baj, ez küzdelem a halállal. Már többször volt vesekőtől görcsöm, de azok lágy simogatásnak tűntek mostani gyomorgörcsömhöz képest. Hánytál? Kérdezte gyakorlatiasan a biológus. Saintus is kidugta a fejét a sátorból, megerősítette, ilyenkor az hasznos tud lenni. Nem, válaszoltam a halál torkából éppen csak visszafordulva. Próbálkozz, mondták. Próbálkoztam.
Támasztottam a sziklát, rám ne dőljön, tőlem néhány méterre a világvége szélén dübörgött a Pokol, a mindent elnyelő üstjéből időnként habos hullámok csaptak ki, a Hold lidérces fénnyel világította be az öblöt, olykor a Naxoson nem látott keselyűket véltem látni, ahogy a Hold karéja előtt vitorláznak felettem körözve, s várják, mikor csaphatnak le zsákmányukra. Nem, nem adom fel! Pont én, pont itt, pont most? Nem! Nem olyan nagy dolog kidobni a rókát – gondoltam. Nagy gyakorlatom nincs ebben a műfajban, de nem lehet művészet. Nem is volt az. Szívdobogás, izzadás, erős nyálelválasztás, intenzív gyomorműködés – s egyszer csak könnyebbé válik a világ. Majd még egyszer.
A görcs szorítása mintha csökkent volna, a keselyűk eltűntek, a tenger dübörgése is barátságos zenévé alakult, a Hold varázsolta ezüsthíd túlsó oldalán mintha az angyalok tűntek volna fel. Orsi és Era volt a két angyal. Orsi széntablettát adott, Era fájdalomcsillapítóval segített. Saintus még megjegyezte, bevehetek a szénből akár egy fél tucatot is, Era mérsékletre intett. Úgy-ahogy rendbe hoztam magam, bedőltem a sátorba, remélve, a haláltusát megnyerve végre álom jön szememre. Nem tudom, hogyan, de elaludtam…

Magasan járt a Nap, amikor felébredtem. A csapat, Atti, Orsi, Era, Saintus már túl voltak a reggeli ceremónián.
– Jól vagy – kérdezték.
– Az túlzás – válaszoltam – élek.
– Mi volt éjszaka?
– Meccs.
– És?
– És, én győztem.
– Nem úgy néztél ki, mint aki győzelemre áll – mondta Saintus.
S ahogy elkezdtük felfejteni, mi lehetett ennek a felejthetetlen éjszakának az oka, sorra vettük a tételeket. A sör biztos nem. A görög-saláta friss volt. Igaz, volt benne olajbogyó is rendesen, meg kapribogyó is, amiket én általában nem eszem meg, s most benyomtam mind. De barátaim is összetételében ugyanazt a salit ették, s nekik semmi bajuk nem esett.

Akkor csak a délben evett szalámi lehetett. Pár tálca vákuumcsomagolású szeletel felvágottat hoztam magammal, ezzel egy kicsit feldobtam az étkezések egyhangúságát. Mind füstölt paprikás felvágott-félék voltak, nem is volt gondom korábban. Volt azonban egy vegyes tál, aminek csak a fele volt füstölt, a másik fele egyszerű szalámi féle. Ez tehetett be. Reggel, amikor kinyitottam, még rendben volt, megettem a készlet felét. Délig már érlelődött az áru, s holariai séta után megevett adag éjszakára annak rendje-módja szerint megdolgozott.
Diétára fogtam magam. Tea cukor nélkül, egy kis szelet kétszersült. Bennem maradt.

A csapat úgy döntött, ismét kiruccannak, felkeresik Holariát. Menjetek, mondtam, majd én őrzöm a partot. Összekészülődtek, elmentek. Én lefeküdtem, az éjszakai küzdelem fáradalmait pihentem ki.  
Nem emlékszem mikor érkeztek meg. Barátaim vidám csivitelésére ébredtem, a turista-program eseményeit beszélték meg. Később a természetbúvár szekció az öböl túloldalán búvárprogramot mutatott be. Az élővilág nem volt izgalmas. Köveket gyűjtögettek, szebbnél szebbeket. Közben látogatóink érkeztek. A faluból szemmel láthatóan a strandot kereső vendégek figyelték a „strandot”. Strandöltözetben, kezükben napernyővel, búvárcuccok. Meglepődtek, körülnéztek, sokat nem időztek, mentek vissza. Nem nyerte meg az öböl a tetszésüket. Nem erre számítottak. A part köves, a víz háborogva dübörgött a partra, zavaros is volt. Bennünket nem zavartak.
Ültünk, beszélgettünk, latolgattuk a lehetőségeket.

Úgy tűnt csapdába kerültünk. Idő-csapdába. Noha az időjárás-jelentés már nem tartalmazta a szelet, a hullámok nem csendesedtek. Erre nem számítottunk. A dög-hullámokra. A messzi nyílt vizen keletkező hullámok akkor is jönnek rendületlenül, ha már a szél eláll. Az út, ami előttünk volt, több napot kívánt, volt benne egy minden eddiginél hosszabb nyíltvízi átkelés is, menet közben ugyan van egy kis lakatlan sziget, de a kikötési lehetőségek is bizonytalanok. S, ha meg is érkezünk időben Kosra, azonnal indulhatunk vissza. A több napos várakozás bezárta az „idő-ablakot”. Orsinak és Attinak időre vissza kellett érnie, a szabijuk lejárt… Úgy nézett ki, itt van utunk vége. Vissza kell mennünk Katapolába, és onnan komppal Pireuszba. S onnan még egy nap a tengeren az autókig…
Ahogy esteledett, Saintus pakolászni kezdett. Kocsijuk kulcsát is odaadta Erának. Nem értettem, de nem is foglalkoztam vele, épp kifelé vánszorogtam a magam bajából. Az azért feltűnt, hogy Saintus egyszer csak megindult a hegyoldalba. Nem a kiépített úton ment. Csak ment egyre messzebb, már alig látszott, amikor megpihent egy sziklán. Orsi utána indult. Kérdeztük Erát, most mi van. Semmi, válaszolta. Saintus holnap egyedül akar tovább indulni. Mondta, hagyjuk, majd visszajön…
Hagytuk.
Visszajött.
Nem volt feldobva.

Egyikünk sem. Nagyon szerettünk volna eljutni a török partokig. Nem jött össze. Nem sok maradt hátra, de, be kellett látnunk, ezt a keveset már nem tudjuk most megtenni. Rutinszerűen készítettük kajáinkat, visszafogottan szórakoztattuk egymást. Mind éreztük, szép volt, ami mögöttünk van, és mind éreztük a hiányt. Azt a pár napot, a török partokig tartó út hiányát.  Meg talán azt is, innen kezdve a természet csodálatos világból indulunk vissza a civilizáció világába. A végtelen szabadságból a mókuskerékbe.
Eltettük magunkat.
Nyugodt volt az éjszakám. Vacsorára egy falat szalonnával próbálkoztam, kétszersülttel, teával. Bennem maradt, nem okozott gondot. Ez megnyugtatott. Reggel bátrabban mertem kajálni. Nem éreztem az előző nap nyűgét.
Az esti megbeszélés alapján pakolászni kezdtünk. Indulni készültünk, vissza Katapolába. Csaknem minden összeraktunk már, amikor Orsi nekiindult a hegyoldalnak. Attilával kérdően Erára néztünk. Mondta, hagyjuk, majd visszajön…
Hagytuk.
Visszajött.
Nem volt feldobva.
Egyikünk sem.
Szomorkásan összepakoltunk, együtt indultunk vissza Katapolába.