Gyakran kérdezik ismerősök, amikor megtudják, a tengeren kajakozom, mit csinálok, ha a kajak felborul. Nem tudom – szoktam mondani. Nem azért, mert nem tudom elméletben, mit kell tenni, hanem azért, mert még a tengeren nem borultam. Ennek inkább magyarázata, hogy még keveset voltam kajakkal tengeren, mint az, hogy olyan nagyon ügyes lennék.

A Balatonon borultam egy alkalommal. Egy B50-es versenyen, ha jól emlékszem az első Balaton Maraton volt ez, vagy négy éve, ott történt az eset. Vihar miatt már lefújták a versenyt, a vízen lévő hajósokat kérték, menjük partra. Kellemetlen félhátszélben húztunk.  Többen egy csoportban, egymástól néhány méterre lapátoltunk. Elől egy Prijon Barracudában egy sportos srác húzott keményen, amikor hirtelen eltűnt a vízben. Nem messze volt tőlünk a kísérő motoros hajó, és amikor meglátták a vízben lévő kajakost, a felborult kajakot, felé irányították hajójukat. Reflex-szerűen, többen is, én is a vízben lévő társunk felé indultunk. Rá, és a mentésre érkező hajóra figyeltem, nem a szélre, nem a hullámok ritmusára, saját helyzetemre, amikor egy pillanat alatt én is a vízben találtam magam. A motoroson lévő segítők gondosan kihúztak mindkettőnket, rendbe hoztuk magunkat, visszamásztunk kajakjainkba, mentünk tovább.

Nem hagyott nyomot bennem az eset. Igaz ebben benne van az is, a mentés a motorosban lévők jóvoltából példásan szakszerű volt.
Mentem korábban is erős szélben, hullámzásban, tengeren is, társakkal, mentem később is erős szélben és nagy hullámokban, egyedül is. Borulás-élményem viszont nem volt. Hogy mit kell tenni borulás alkalmával, gyakoroltuk medencében is, a Balatonon is, tengeren nyugodt körülmények között is, de nem kellett éles helyzetben alkalmaznom ezt a tudást.

Július 18-án érkeztünk Amorgos szigetére. Erős, négyes szél, tarajos hullámok vittek Keros szigetéről az amorgosi Katapola védett öblébe. Éreztük, az észak-északnyugati szél, a hullámok erejét, azt, ez az erő segít bennünket. A korábbiakhoz képest a két sziget között hosszú, úgy húsz kilométer volt utunk. A természet most segített, nem éreztünk soknak a megtett utat.
Erőd-szerű ház magaslott az öböl bejáratánál. Amikor közelebb értünk, láttuk, az épület pusztuló félben, ablakai hiányoztak, mintha út se vezetett volna a házhoz.
Ahogy a nyugodttá váló vizen beljebb haladtunk, széltől védett strandot láttunk, kicsit beljebb, egy hangulatos, kis, fehér falú, kék kupolás templom alatt néptelenebb partot. Több órányi nyílt vízi, munkás evezés után a közelebbi partot, a strandot választottuk, a homokos part szélén kötöttünk ki. Kinyújtottuk tagjainkat, kidobtuk a strand kukájába szemetes szatyrainkat, frissítő fürdőt vettünk, egy-egy müzli-szelettel frissítettük magunkat, majd úgy döntöttünk, bemegyünk a kikötőbe. Vásárolni kellett vizet, kenyeret, kinek mit.

A katapolai kikötő látványa nem ígért nagy érdekességet. A parton balra modernebb üdülőtelep, jobbra boltok, vendéglők, utazási iroda, bank, autó/motor kölcsönző. A kikötő közepét céloztuk meg, azt a partszakaszt, ami összekötötte a régi városrészt az újteleppel. Úgy látszott, találunk ott homokos, kikötésre alkalmas helyet. Nem volt széles ez a part, az öt méteres hajóink alig fértek el a kikötői kőfalhoz koppanásig kihúzva, de biztonságban voltak. A hajók, motyók, biztonságba helyezése, magunk rendezése után vásárolni indultunk. Kétszersült, méz, lekvár, mazsola, víz, friss kajaként kis sajt, szalonna, sör – nagyjából ennyi kellett a készletek feltöltéséhez. Amikor végeztünk a vásárlással, megkínáltuk magunkat egy-egy gyrosszal. Már vagy két hete voltunk görög területen de még nem ettük ezt a nemzeti eledelt. Itt friss volt, laktató, jól esett utána a sör. A parton beszélgettünk, tervezgettük, hogyan tovább. Néztük az időjárás jelentéseket, amiket sms-en kaptunk, a térképeket, Atti laminált műhód-képeit, Saintus GPS adatait. Némi hezitálás után úgy döntöttünk, nem maradunk a faluban, megyünk a sziget északi oldalán az első kikötésre alkalmas öbölig. Összepakoltuk magunkat, indultunk. Indulnunk is kellett, mert már késő délután volt.
Az öbölben kellemes, éppen csak fodrozódó vizen haladtunk. De ahogy egyre inkább megközelítettük az öböl bejáratát, érezni lehetett, a szél, ami átfújt minket Kerosról, nem lankadt. Látni is lehetett, ahogy a hullámok fehér tajtékot vetve porladtak szét a sziklafalon, hallani is lehetett a dübörgést. Néhány kilométer nem lehet gond, gondoltuk, mentünk.

Az öböl bejáratánál lévő erőd-szerű házat elhagyva, észak felé fordulva már nem csak láttuk és hallottuk a szelet-hullámzást, éreztük is, mit jelent a 3,5-4 m-es hullámzásban kis hajónkban lapátolni. Eddig itt, az Égei-tengeren ezt még nem tapasztaltuk. Eveztünk szélben-hullámzásban, de ez, a mostani, meghaladta a korábbiakat. A korábban alkalmazott technikával próbálkoztam. Mivel teljesen oldalról kaptuk a hullámokat, gondoltam, megyek a nyílt víz felé, hogy félig szemből kapjam a fröccsöket, majd kis fordulattal, a part felé irányítom hajómat, félhátulról fogadom a hullámokat, kicsit pihenve, lapáttámasszal szörfözve haladok. Cikk-cakkban kicsit többet mentem így, de biztonságosabbnak éreztem. Egy hátránya volt ennek a technikának, hogy a társaktól rendre eltávolodtam, különösen a nyílt víz felé haladás alkalmával. Nem okozott ez eddig gondot, hisz a félfordulat után mindig láttam, magabiztosan lapátolva haladnak a hajóstársak, a cakk alkalmával közel kerültem hozzájuk. Most nem volt módom sokat nézegetni a társakat. Hegynyi hullámok jöttek tajtékozva, a szél süvített, a sziklás partnak verődő és onnan visszaverődő hullámok dübörgése félelmet keltően figyelmeztetett, figyelni kell, lapátolni kell, ez most nem a pancsolós program. Mentem. Kis túlzás, hogy magabiztosan. Bíztam, nem történik baj. Fizikailag rendben voltam, figyelmemet nem vonta el semmi, tudtam, most ott kell lenni, testben és lélekben egyaránt. Az első cakk alkalmával még láttam a hullám-liftben feltűnni Orsit mellettem, Era kissé leszakadva, de mellette Saintus is, Atti is. Egyben és rendben voltunk mind. A következő cikk alkalmával a szél erősödését éreztem, mintha a hullámok is megnőttek volna. Erősen kellett szorítani a lapátot, nem engedhettem, hogy a szél kivegye kezemből. Cakkra fordultam, a part felé. Kerestem a társakat szememmel, miközben figyeltem az egyensúlyra, a haladás irányára. Nem láttam senkit. Mintha a tenger nyelte volna el őket. De az nem lehet. Hogy egyszerre mind eltűntek volna. Merre lehettek? Csak nem fordultak vissza? – villant át agyamon. Ha van eszük így tettek. Birkózni a tajtékos hegyekkel az egyre szürkülő fényben – reménytelennek látszó ügy volt. Nyilván visszafordultak, az öböl védett és csendes partja felé. A nagy szélben-hangzavarban nem tudtak nekem szólni, gondolták, csak észreveszem, hogy nincsenek körülöttem, én is visszafordulok.

Egy négy évvel ez előtti túrán már volt egy hasonló esetünk Saintussal, ez ugrott most be. A nagy szél miatt ott is szétváltunk, majd a szél elülte után ismét egymásra találtunk. Visszafordulok én is, döntöttem. Megfordítottam hajómat. Még láttam a romos erődszerű házat, az mutatott irányt. A félhátulról jövő hullámzás segítségét használva gyorsabban haladtam az öböl felé, mint kifelé jövet. A hullámok tetején figyeltem-néztem, meglátom-e társaimat, de sehol senki nem volt. Ahogy én is gyorsabban haladtam, gondoltam, a korábban visszafordult társak is gyorsabban beértek az öböl védelmébe. Elhagytam az erőd-szerű házat, befordultam az öbölbe, megnyugodtam. A kisimult vizen már nem lehet gond. A strand felé fordulva kerestem a társak színes hajóit. Nem láttam feltűnni őket. Talán a templom alatti parton kötöttek ki. A kevéssé forgalmas part alkalmasabbnak látszott éjszakai pihenő helynek. Igazuk van. Én is a templomot céloztam meg. De a színes kajakokat ott sem láttam feltűnni. Kikötöttem, felmentem a templomhoz, körbenéztem, ahogy a szürkületben még nézni lehetett, vajon nem mentek-e be az öböl belső, még védettebb részébe. Nem, nem láttam senkit társaim közül. Ezek szerint Saintusék mégsem fordultak vissza. Rendben. Vettem a telefont, s ahogy korábban megbeszéltük, küldtem az sms-t. „A barlangnál kerestelek benneteket, kimentem a partig. Nem láttalak benneteket. Azt hittem visszafordultatok. Visszajöttem én is. Az érk strand melletti öbölben vagyok. Ti?”

Most már nem lehet utánuk menni, gondoltam végig a lehetőségeket. Kilapátolok az öböl jobb oldala melletti partra, „rendezem soraimat”, másnap, talán a szél és a hullámok is enyhülnek, megyek utánuk. Ez tűnt az egyetlen jó megoldásnak. Indultam. Menni kellett, mert az idő sürgetett. Az öböl védelméből kiérve ismerős helyzet fogadott. Szél, hullámok. Kis cikk, szembe az öbölbe érkező hullámokkal, hosszabb cakk, vitettem magamat a hullámokkal, és a part közelében voltam. Egyedül kellett megoldanom a megtörő hullámos partraszállást. Sikerült. Egyszerűbben, mint gondoltam. A part felé közeledve hullámkötény le, jobb lábbal ki a beülőből, s ahogy a hullám kidobott a partra, ugrottam ki, lapát repült, s mielőtt még a visszaáramló hullám elragadta volna a hajót, mielőtt az újabb hullám teljesen beterítette volna a beülőt, húztam-vontam ki azt a köves-homokos partra.  Nagy levegőt vettem. Biztonságban voltam. Csak azt nem tudtam, társaimmal mi van. Tudtam, Saintus felkészültsége, a lányok tapasztalata, Atti gyakorlata biztonságot ad számukra is. Csak azt nem tudtam, ez milyen körülményeket jelent …

Már sötétben vertem sátrat. Nem okozott problémát. Az évek óta, a kajaktúrák alkalmával otthonomat jelentő kis kínai dómot beljebb, egy örökzöld alatt állítottam fel. Itt a szélnek kevéssé voltam kitéve, a homokos talaj is kellemesebbnek ígérkezett. Lámpafénynél, a sátorban készítettem el vacsorámat. Grízgombócos leves néhány szalonnakockával, tészta chilisbab-alap fűszerezéssel, sör. Elrendeztem cuccaimat, eltettem magam.

Reggel, július 19-én az volt az első dolgom, megnézzem, a szél, a hullámok változtak-e. Nem. Rendben. Akkor is menni kell a többiek után. Gyorsan megreggeliztem – tea, szalonna kétszersülttel, lekvár -, összepakoltam sátramat, hálózsákomat, a szokásos ki-bepakolás a tároló rekeszekbe, és irány a part. A megtörő hullámok gondolkodásra késztettek: hogy is oldjam meg a vízre szállást. A part szélére húztam hajómat, ellenőriztem a rekeszek lezárását, a decken lévő cuccok lekötését, felvettem a spricót, beültem, nekilendültem. S ahogy a jött a hullám, be is borultam kapásból. Figyelmeztetésnek jó volt. A parttól néhány méterre történt mindez, kihúztam a hajót, kimertem a vizet, újra rákészültem. Másodszorra sikerült elkapnom a tempót. Ahogy beszippantott a visszahúzódó hullám, hevesen lapátolni kezdtem. Kaptam ugyan egy fröccsöt a képembe, de kint voltam a vizen. Megnyugodtam. Megálltam, ellenőriztem a decktáskát, megnéztem a hátsó deck cuccaiat. Minden rendben volt. Mehettem.

Ez az öböl nyitott volt. Rövid lapátolás után érezni lehetett, a tegnapi műsor folytatódik. Keresztül mentem a katapolai öböl bejárata előtt, elhúztam az erőd-szerű ház mellett is, eljutottam a barlangig, ahonnan tegnap visszafordultam. Azt beszéltük meg tegnap, az első öbölben kikötünk. A hullámhegyek tetején kicsit odébb látni lehetett az öböl bejáratát. Ahogy haladtam, messzebb kellett menni a parttól, mert a visszaverődő hullámok mosógéphelyzetet teremtettek. Mindenhonnan, váratlanul érkeztek a fehér tajtékú hullámok, a víz dübörgött a part szikláihoz csapódva. Egyedül, pihenten, erőteljesebbeket húztam, igyekeztem minél hamarabb társaim között lenni. Ráfordultam az öböl bejáratára, reménykedtem, onnan már a hullámok segítenek. Tévedtem. Az öbölbe érve nem lett kedvezőbb a helyzet, a mosógép dobja felgyorsult. A víz ”beszorult” a part sziklái közé, a hullámok a partnak csapódva tízméteres magasságba csaptak fel, a dübörgést a sziklák felerősítették, a visszaverődő hullámok kavargása kiszámíthatatlan helyzetet teremtett. Nem lesz gond, gondoltam, húztam keményen. A húzás sebességet, stabilitást ad, s egyben hamarabb érek a biztonságot jelentő partra.

Ahogy szemem elé tárult a part, csalódottan néztem magam elé. Nem láttam senkit! Mi van? Tovább mentek? Nem volt idő gondolkodni, ki kellett kötni. Az öböl jobb széle homokosnak látszott, arra felé irányítottam hajómat. Sikerült biztonságosan partot fogni. Úgy éreztem sok idő nem telt el indulásom óta, valójában már elmúlt dél, amikor az sms-t küldtem. Biztonságba húztam a hajót. Elővettem a telefont. „Az első barlang utáni első kikötésre alkalmas öbölben kikötöttem, biztonságban vagyok. A tovább haladáshoz meg kellene várni a vad hullámzás elültét.” Válasz nem jött, gondoltam, maradok. A többméteres hullámok közötti lapátolásból ennyi elég volt mára. Ebben a szélben-hullámban egyébként sem lehet tovább indulni, ők is kényszerű pihenésre vannak ítélve, mentegettem a helyzetet. Körülnéztem, hol töltöm a napot, éjszakát. A part itt is szemetes volt. Volt minden. Uszadékfa, műanyag szemét dögivel, és minden, amit kereskedelmi vagy személyszállító hajóról, motoros yachtról, vitorlásról, halászhajóról lesodorhat a szél. Kitisztítottam egy darab területet, ahová sátramat állíthattam. Ettem egy kis müzlit, ittam, amennyit kellet. Leterítettem a sátrat, elővettem takarómat, lefeküdtem. A hullámok egyenletesen dübörögtek, elaltattak. Gyengült a nap ereje, amikor felébredtem a délutáni alvásból.

Körülnéztem. A helyzet változatlan. Szél, hullámok, a parton évek tengeri hulladéka, sem a vizen, sem a parton – senki. Talán annyi változás azért volt, hogy felerősödött a szél. Nem tudtam eldönteni, hogy ez az öböl szélcsatorna jellege miatt volt érzékelhető, ténylegesen felerősödött a szél, vagy csak érzékcsalódásról volt szó. Amint elkezdtem sátramat felállítani, kiderült ténylegesen felerősödött a szél. A kis, sokat szolgált kínai dóm felállítása egy laokoón-küzdelemnek bizonyult. Nem csak a sátor négy sarkát kellett nagy kövekhez kikötni, hanem a dóm tetejét – a rudazat metszését – is rögzíteni kellett. Ez az alig három sor egy egyórás intenzív munkát takart. De sikerült. Kő is akadt, a partra vetett sörös rekeszt töltöttem meg kővel, üres műanyag kannát homokkal, a dóm tetejét egy raklaphoz kötöttem, felhasználtam mindent, amivel a sátort stabilizálni lehetett.
A sátor védelmet adott a vacsorakészítéshez is. Lencseleves, zabpehely mézzel. Akárhogy is, kajálni kell. Ez feltétele annak, hogy uralni tudjam a körülményeket, megőrizzem fizikumomat, és egyben pszichés kiegyensúlyozottságomat. Az elmúlt évi magányos adriai csavargás, mint felkészülés a mostani útra, most visszaköszönt. Akkor, ott az Adrián, a mostanihoz képest kimondottan kedvezőek voltak a feltételek. Ezzel együtt, ott is, itt is most, mindent magamnak kellett megoldanom.
Mire mindennel végeztem, besötétedett. A tenger dübörgése már fel sem tűnt. Elaludtam.
Reggel korán ébredtem. Hajtott a szándék, minél hamarabb csatlakozzak társaimhoz. A szokásos reggeli után gyors pakolás következett. A gyorsaság ugyan nem jelentette a módszeres alaposság mellőzését. Hátra kerül a sátor, a hálózsák, előre a polifoam, a kaják. Macerás a pakolás, de az alaposság nélkülözhetetlen. A hajó stabilitásának egyik tényezője, hogy a teher, ami a rakterekbe kerül, egyenletesen legyen elhelyezve, javítsa, és ne rontsa az a hajó egyensúlyát. És erre, a kiegyensúlyozott hajóra nagy szükségem volt, mert a szél, a hullámzás a tegnapihoz képest nem változott.

A tegnapi „gyakorlás” után most elsőre és rendben sikerült elindulnom. Menetkészen vártam a nagy hullámot, és amikor az megemelte hajómat a homokos parton, löktem a hajót, pörgettem a lapátot vadul. Sok időm nem volt örülni a sikeres indulásnak. Most a mosógép-hatás kifelé haladva érvényesült. Ahogy kijutottam az öbölből, eltávolodtam a parttól, némileg egyszerűsödött a helyzet. „Csak” a három-négy méteres hullámokra kellett figyelni. Jöttek a hegyek, zúdultak alá, elfogyhatatlanul. A cikk-cakk módszert alkalmaztam most is, csak most kisebb íveket húztam. A gyakoribb irányváltások, a part közeli visszacsapó hullámok a korábbiakhoz képest is nagyobb figyelmet követeltek. De mentem, s ahogy haladtam előre egyre jobban „szelidíthetőknek” tűntek a hullámok. S amikor egy „hegytetőn” megláttam a következő öböl bejáratát, amikor ráfordultam a mosógép-ajtóra – az öböl bejáratára – éreztem, a kikötés is menni fog. Sikerült is. De ennek örömét nem tudtam élvezni. Az öbölben egyedül voltam. Hol vannak túratársaim? Lehet, fordult meg fejemben, hogy nem is előttem vannak, hanem valahol mögöttem, csak nem vettem észre valamilyen öböl-kaput? Elővettem telefonomat, megnéztem Atti üzenetét. „A öböl bejáratától nem látszunk …”  Ok. Úgy döntöttem, nem megyek tovább a vizen. Mert, ha tényleg én vagyok előrébb, akkor hiába megyek öbölről-öbölre.

A hajót messze húztam a partra, gyalog indultam el. A következő öbölben meg kell találnom társaimat! Nem készültem gyalogtúrára, sem cipőm, sem zsákom nem volt. Sebaj. Úszócipőben, fürdőshortban, hosszú ujjú pólóban, sapkában, napszemcsiben indultam. A hegyen át a következő öböl nem lehet messze. A kecskék ösvényein, a sziklák között, a dzsindzsás foltokat kerülgetve haladtam. Szép volt a táj. Jobb kezemre a hegy, balomon a távolban a tenger csipkés hullámaival. Ahogy mentem, egyre kellemesebben éreztem magam. Az sem zavart, hogy talpam alatt, a vékony gumicipőn át éreztem az érdes sziklákat, a Nap is egyre melegebben sütött. Ezt enyhített a kellemesen hűsítő szél. Egy jó fél órát, talán negyven percet mehettem, amikor a hegy széle öbölnek tűnő rajzolatát véltem látni. Ahogy közelebb mentem, láttam, az csak egy jókora üreg, olyan barlangféle, ahogy a víz a hegyoldal szikláit kikezdte, s azok megroppanva estek a vízbe. Mehettem még vagy fél órát, amikor megláttam az öbölbe futó hegyek gerincét, majd egyre közelebb érve már a völgyet is láttam. Tudtam, ha ott vannak túratársaim, közel tanyáztak a parthoz. A nehéz hajókat fölöslegesen nem cipelik, a sátrakat a hajók közelében állítják fel. S ahogy beláttam az öböl teljes partját, örömmel fedeztem fel a színes hajókat, a sátrakat védő, uszadékfából-parti hulladékból összerakott szélfogókat, a sziklafal közelében, a szikrázó napsütés elől elbújva egy kifeszített ponyva alatt ülve a csapatot. Ők – Era, Orsi, Saintus és Atti – szemmel láthatóan meglepődtek. Nem csodálkoztam ezen. Nem erre számítottak. Kérdezték, mi van velem, rendben vagyok-e. Gondolom, ez arra vonatkozott, hogy abban a szerelésben, víz nélkül nekiindulni – ez nem normális dolog. Vagy talán arra, hogy mi van a hajóval, hogy gyalog jöttem. Mondtam, minden rendben van. A hajó a szomszédban, és én is egészséges, beszámítható állapotban vagyok. Ezt kicsit hitetlenkedve fogadták. Vízzel kínáltak, ami jól esett. Megbeszéltük, hogy akkor, ha minden rendben, másnap folytatjuk a túrát. Abban bizonytalan voltam, hogy még aznap, vagy csak másnap csatlakozom hozzájuk. Mondtam, megírom sms-ben. Még beszélgettünk kicsit. Érdeklődve figyeltem, ahogy Saintus Era Teva-cipőjét ragasztja, megcsodáltam a parton összeszedett „kincseket”, köztük egy igen jó állapotban lévő jobbos fél papucsot, a szélfogó műtárgyakat. Saintus külön is felhívta a figyelmemet, arra, ha korán érkeznék, vigyázzak, az öböl mély, elég sokat kell evezni ahhoz, hogy a partot meglássam, a partraszállással meg különösen vigyázzak, mert az akár veszélyes is lehet. Őt is egy nagy hullám úgy rakta ki a partra, hogy nem győzött csodálkozni. Az egyik pillanatban még a tengeren volt, a másik pillanatban már a szárazföldön. A Kodiakot cuccokkal, és vele együtt, úgy cc. százötven kilónyi terhet, mint gyufaszálat kapta fel a hullám, és tette le, nem éppen lágyan. Ok, vigyázni fogok, ígértem. S ahogy jöttem, mentem is. Fel a sziklákon a hegyre, és az ismerős úton vissza az én öblömbe. Nem mondom, hogy frissen lépkedtem a hegyen, de megnyugodtam. Mindenki megvan, mindenki rendben van. Megszűnt a bizonytalanság, néhány óra, vagy egy fél nap, és ismét együtt a csapat. Atti bizakodva mondta ott az öbölben, hogy a meteorológiai előrejelzés csendesedő szelet ígér, s ez a túra folytatása szempontjából kedvezőnek tűnt. Ahogy megérkeztem hajómhoz, eldöntöttem, reggel csatlakozom társaimhoz. A kirándulás fáradtságával lábamban – és fejemben – nem kíséreltem meg a dupla mosógépen túl jutni. Az én öblömből ki, a másik öbölbe be – ezt a mutatványt elég lesz holnap előadni.

A gyalogtúra kizökkentett az étkezés-ritmusból. Ebédnek már késő volt, vacsorának még korai, de éhes voltam, estebédet készítettem. Dupla leves szalonnával, kétszersülttel, tészta csilisbab ízesítéssel, mazsola. A kiadós étkezés után körülnéztem, hol is vagyok. Az öböl nem sokban különbözött a tegnapitól, és társaim öblétől sem. Sok kedvem nem volt a „kincskereséshez”. De azért egy jó minőségű balos papucsot én is találtam. Elviszem magammal, gondoltam, odaadom Saintusnak legyen neki teljes a pár, még, ha az egyik szürke, a másik fekete is.
Tudtam, másnap korán kell kelnem, hamar felállítottam sátramat, berendezkedtem, és már szürkületkor álomba szenderedtem.

Július 20-án korán reggel, frissen ébredtem. Gyorsan, de nem kapkodva készítettem el reggelimet, raktam össze motyómat, készültem az indulásra. Diákcsemegével – olajos magokkal, aszalt gyümölcsökkel – kiegészített müzlit reggeliztem, dupla teát készítettem, az első earl grey plusz rooibos főzet, a második adag natúr rooibos, amit mézzel ízesítettem. Rutinosan ment minden.
Az indulás is sikeres volt. Igaz, kaptam egy rendes hullámot a képembe, de kint voltam a vizen, nem dobott vissza a partra a következő hullám. Ahogy kiértem az öbölből változatlan kép fogadott. Hullámhegyek jöttek-mentek, félelmet keltő robajjal csapódtak a part szikláinak. Ahogy a víz a szikláról felcsapódott a magasba, a Nap sugarai vagy háromszor is mini-szivárványt varázsoltak elém. Ezt nem fogja senki elhinni, le kellene fényképezni – villant át bennem. Itt a három-négy méteres hullámok között vegyem elő a fényképezőgépet? Nem. Én sok hülyeséget képes vagyok megcsinálni, de ezt nem. Erősen szorítottam a lapátot, húztam rendületlenül, igyekeztem minél hamarabb a társakat befogadó öbölhöz jutni. A cikk-cakk módszert alkalmaztam most is, ügyelve arra, hogy se túl távol ne kerüljek a parttól, mert az csak fölösleges erőpazarlás, se túl közel ne menjek a parthoz, mert az meg a visszaverődő hullámok miatt veszélyes. Egy hullámhegy tetejéről már láttam a tegnap öbölnek vélt barlangszerű üreget, attól vagy háromszáz méterre az öböl bejáratát.
S egyszer csak hopp, eltűnt a kék ég, eltűnt a napfény, egy pillanat alatt csend lett körülöttem. Borultam.
Hullámkötény le, rúgtam ki magam a hajóból, fel a néma mélységből a zajos felszínre! Körülnéztem. Hajó mellettem, a beülő háromnegyedig tele vízzel, minden cucc a helyén, a lapát kikötve ringott a hajó oldalán. Kalap a fejemen, szemcsi az orromon, én egyben vagyok. Ok. Eddig minden úgy történt, ahogy a medencében gyakoroltuk anno. Mentőmellény fel egy mozdulattal, és akkor jöjjön a visszamászási manőver. Ez már egy kicsit macerásabb volt. A medencében nem voltak három-négy méteres hullámok. Meg ott, emlékezetem szerint a sprickó, és a mentőmellény sem volt rajtam. Sok idő a gondolkodásra nem volt. Itt tétre ment a „játék”. Felhúztam magamat a hátsó fedélzetre, átvetettem a lábam, hasaltam, megálltam egy pillanatra, kifújni magam, összeszedni erőmet a következő mozdulatokhoz, amikor egy újabb hullám ismét felborította a hajót. A csaknem teli beülőben a víz a fizika törvényei szerint mozgott, s ha jött a hullám, lódult a sok víz. Ok, a visszamászás most nem fog összejönni. Nem láttam értelmét annak, hogy erőmet a visszamászás-küzdelemre fordítsam. A part, a barlang-szerű üreg, nincs messze, az öböl bejárata sem, odáig kiúszom a hajóval. A vontatókötél a helyén volt, elkezdtem tempózni. Hol lábtempózva a kötélen húztam a hajót, hol a hajón körbe futó kötélzetbe kapaszkodva rúgtam magamat a hajóval előre, néha a hajóba kapaszkodva pihegtem. A part így messzebbnek tűnt. Még akkor is, ha a hullámok, a szél segítettek. Viszont a mentőmellény-sprickó kombó nem volt éppen a legoptimálisabb úszódressz. Az idő haladtával éreztem, nem lesz erőm az öbölig, különösen nem az öbölben még a partig úszni a hajóval, kezdett a víz hideggé válni, a margitszigeti Palatinuson egy idő után kikapcsolják a hullámgépet, itt ez a kapcsoló most beragadt, az elégségesnél akaratlanul is egy kicsit több vizet is kortyoltam. Egyedül a vizen nem kockáztathatok egy kimerülést, egy kihűlés miatti elgyengülést. A barlang-szerű üreg felé vettem az irányt.

Ahogy közeledtem, láttam, ez sem lesz egy sima „partraszállás”. A hátsó deck hálója alól kivettem úszócipőmet, mert tudtam, a parti sziklákon mezítláb nem fogok boldogulni. Az üreg kis öblében a víz habos tajtékot vetve vakítóan fehér volt. A mosógép dobja max pörgési sebességű üzemmódban működött. Minden volt ez, csak nem bíztató. Akkor is itt kell kimennem, itt kell biztonságba helyeznem magam. Ahogy közeledtem a sziklákhoz, egyre inkább éreztem a víz erejét. Dobált össze-vissza. Előbb ki a sziklák közé, már a talpam alatt éreztem a sziklát, majd a visszaverődő hullám vagy öt métert dobott vissza. Ez néhányszor megismétlődött. Nyugi, bíztattam magam, néhány méter, néhány perc, most már nyerésre állok. Egy újabb hullám-löket alkalmával jobb kezemmel megkapaszkodtam a szikla egy kiálló darabjában. Jobb lábbal a sziklán álltam, jobb kezemmel kapaszkodtam, közben bal kezemmel a hajó végét fogtam. Dobálták azt is a hullámok, hallottam, amint koppant nagyokat, de most ez nem érdekelt. A hullámzás lesodorta a kalapomat, a beülőből lábtartóm, ami a hajóval egyidős volt, a hullámzásban „kiúszott”, de ez sem érdekelt. A következő hullám kidobott a szikára úgy, hogy már mindkét lábamat meg tudtam vetni. Óvatosan lépkedtem felfelé, húztam magam után a hajót, arra ügyelve, hogy a visszaáramló víz ki ne tépje a kezemből, vissza ne rántson engem is. Egyre feljebb sikerült tornáznom magam. Már csak a legnagyobb hullámok értek el, visszahúzni már nem tudtak. A hajót erősen fogtam, húztam-vontam egyre feljebb. Ekkor már tudtam, sikerült. Még kellett küzdeni, de már biztonságban voltam. A mosógép állandó dübörgése mellett felhúztam a hajót olyan magasságba, ahol a víz nem érte el, kimertem a beülőből a vizet, az orrát az üreg kövei közé úgy fordítottam be, hogy ne tudjon elmozdulni, a végét a kormánylyukon keresztül kötéllel kikötöttem. Közben néztem a hajó sérüléseit. A szkeg a küzdelem áldozata lett, ezt sajnáltam. A hajón kisebb-nagyok karcok keletkeztek mindenfelé, ezek nem számítottak. Az első tároló rekesz bal oldalán repedést fedeztem fel. Néhány centi hosszan összegyűrődött az anyag, és egy kb. fél centi hosszan rés keletkezett. Iszonyú ütést kaphatott a hajó orra. Az a rész erős, a vastag anyag, a hajó éle miatt itt, a tároló rekesz oldalánál volt az a gyenge pont, ahol megtört. Úgy láttam, értékeltem, hogy ez a sérülés javítható, és sem ez, sem a többi sérülés nem érinti a hajó úszóképességét.  Fellélegeztem. A hátsó tárolóból kivettem az értéktáskát – ebben volt a telefonom -, indultam a sziklákon olyan helyet keresni, ahol leülhettem, pihenhettem, gondolkodhattam, akkor most hogy is tovább. Ez sem volt egyszerű, de eltörpült a néhány perccel ez előtti eseményektől. A köveken, sziklákon ugra-bugráló kecskéket megszégyenítően szökkeltem jobbra-balra. Próbáltam „felfedezni” kényszerű tartózkodási helyemet. Körülöttem meredek sziklafal mindenfelé, gyalogosan kijutni innen lehetetlen, véltem, ehhez sziklamászó felszerelésre lett volna szükségem, nem úszócipőre.  A jövés-menés eredményeként megfelelően védett, napsütötte és egyben – a körülményekhez képest – kényelmes helyet találtam. Lehuppantam. Fáradt voltam, a combjaimban éreztem egy kis izomlázat, ez még a tegnapi gyalogtúra következménye volt, de nem éreztem kimerültnek magam. Ezzel együtt jól esett pihenni. Most vettem észre, néztem sérüléseimet. Jobb lábamon, karomon, vállamon karcolásokkal, apróbb sebekkel úsztam meg a küzdelmet.   Hátamat a sziklának vetve élveztem a Nap sugarait, ahogy átmelegítettek. „Energométerrel” mérhető módon tért vissza életerőm. Ahogy fürödtem a Nap sugaraiban, egyre optimistábban kezdtem látni néhány perce még reménytelennek vélt helyzetemet. Elővettem telefonomat, és az élmények hatása alatt pötyögtem az sms-t. „Elindultam. A barlang magasságában borultam. Kikecmeregtem a barlangba. Hajó megrongálódott ott a parti hullámverésben. Úszóképes, csak egy kis rést kell javítani. Innen csak akkor tudok indulni, ha a hullámzás lényegesen enyhül. Megpróbáltam gyalog kimászni, hogy elmenjek hozzátok, de nem tudok. Nekem a túrának itt a vége. Biztonságban vagyok, ha nem is ez álmaim tengerpartja. B”

A telefon órája negyed tízet mutatott, otthoni idő szerint. Reménykedtem, talán még a parton találja társaimat üzenetem.
Na, akkor gondolkodjunk, jutott eszembe a reklámszöveg, mi is lesz a következő órák programja.  Szárazföldön, biztonságban vagyok. A tenger hullámzása tartósnak látszik. A barlang-üreg előtt a mosógép-effektus eltarthat egy-két napig. Kajám, vizem van, cuccaim közül csak a hálózsákom, és néhány ruhám lett vizes. Ezek megszáríthatók. A hajó úszóképes, azt a kis rést ragasztószalaggal le tudom zárni, az első tároló rekesz vízmentes marad. Védett, alvásra alkalmas helyet találtam. Néhány napig, amíg a hullámzás csillapodik, elvagyok akkor is, ha valami miatt túratársaim nem kapják meg üzenetemet, nem találnak meg, nem tudnak segíteni. Ok. Akkor kezdjük el a sorok rendezését.
Visszamentem a hajóhoz. Mentem? Lépdeltem, szökkeltem, ugráltam a sziklákon. A hajóhoz érve delet éreztem gyomromban. Megéheztem. Eddig lekötött a küzdelem, majd az azt követő percek is inkább az erőnléti és lelki lazulásról szóltak. Most megkezdődött a fizikai feltöltődés. Enni kell valamit. Puritán ebédet készítettem. Szalonna, kétszersült, desszertnek méz, víz.
Ahogy az ebédet befejezve gondolkodtam, hogyan tovább, kajakokat pillantottam meg a tengeren. Három hajót láttam, ahogy éppen kiúsztak a barlang-üreg adta látótérből. Azonnal a hajókürtöt vettem elő, raktam össze a gázpalackot a kürttel, nyomtam funkció szerint, de csak a víz spriccelt ki a kürtből. Bosszúsan dobtam el, mentem, ahogy csak bírtam a barlang-üreg legmagasabb pontja felé, hátha látom még őket, hátha meghallják kiabálásomat.
Elkéstem.
Kik voltak a kajakosok? Csak nem egy másik csapat? Hisz túratársaim négyen vannak, és én csak három hajót láttam. Igaz, színben passzoltak a hajók. De ez nem mérvadó, piros és sárga hajója lehet másnak is. Nem töprengtem sokat. Inkább azt néztem meg még egyszer, hogy vajon ki tudok-e jutni az üregből, fel tudok-e jutni a hegyre, tudok-e jobban látható módon jelezni, ha ismét feltűnnének a kajakosok.

Az üreg bal oldala alaposabb szemrevételezés alapján járhatónak látszott. Vagy 20 m-es meredek, csaknem függőleges szikla, „lépcsőkkel”, „kapaszkodókkal”. Kockázatos. Normál esetben azt mondtam volna – ennyi, meg egy bambi, menjen, aki akar, én szurkolok, hogy sikerüljön. De ez itt és most nem a normál eset. Mennem kellett. És szurkolni magamnak, sikerüljön. Szívem egy kicsit hevesebben kezdett dobogni, nekiindultam. Óvatosan, hisz még életemben nem másztam sziklát, még csak mászófalon sem próbáltam, mit jelent a kapaszkodás, lábujjhegynyi támasz, súlypontáthelyezés függőlegesben, pihikélés ég és föld között … Az első néhány fogás, kapaszkodás, lépés után bizakodni kezdtem. Fog ez menni. Az úszócipő meglepően jó mászócipőnek bizonyult. Amikor elég nagy felületű stabil pontot éreztem lábam alatt – ez alatt az értendő, hogy nem csak a lábam ujjai feküdtek a kiálló szikladarabon! – megpihentem. No nem sokáig, mert ez a pihenés is komoly izommunkát igényelt. Amikor már csak néhány fogás-lépés választott el, amikor már tudtam, rögtön fent vagyok, belém villant a gondolat! Te jó ég, hisz itt vissza is kell menni! Elhessegettem magamtól ezt a gondolatot. Most a feljutás a feladat. Arra, hogyan fogok visszamenni, ráérek akkor gondolkodni, ha már fenn vagyok. Még egy-két fogás-lépés, és kitárult előttem a hegy síkja, a zöldellő dzsindzsa, éreztem a kecskék illatát. Ahogy felértem, szilárdan álltam, visszafordultam a tenger felé.
Lenyűgöző kép tárult elém.
A látóhatár széléig a Fehér Csipkés Végtelen Kékséget láttam. Ott volt előttem a Mindenség, ott ért össze előttem az Ég a Földdel, ott olvadt össze előttem a tenger kéksége a tiszta ég kékjével, a Nap szikrázóan ontotta fényét-melegét, a szél lágyan fújva hűsített, a szikláknak csapódó hullámok tompa, ritmikusan ismétlődő morajlása adta a zenét a képhez. Egyedül voltam ezzel az Élménnyel. Álltam az amorgosi sziklán, távol mindentől és mindenkitől, szemben Minden Dolgok Eredetével. Ezért jöttem, hogy ezt az Élményt átéljem? Kellett a borulás ahhoz, hogy eljussak A Sziklához, Ahonnan Látszik A Végtelen? Ez volt megírva sorsom könyvében? Miért pont ezt dobta ki a gép? Át kellett élni a Veszélyt, hogy átélhessem az Élményt?

Ahogy ott töprengtem az élet dolgain, a képbe kajakok úsztak be. Négy színes gyufaszál a mosógépben. Ők voltak. Túratársaim, barátaim. Era piroskája, Orsi mustársárgája, Atti citromsárgája és Saintus piros tankere. Ők voltak az előző képben, a dél-nyugat felé tartó hajók. Most, a parttól tisztes távolban, szépen egymás mellett, megfontoltan lapátolva, lassan, de magabiztosan haladtak észak-kelet, Aegialis felé. Egészen a szikla pereméig mentem, kiabáltam, karomat lengettem, jeleztem, itt vagyok. Persze, hangomat nem hallhatták, a kiabálást hamar be is fejeztem. Nézni is a tengert nézték, a hullámokat, azt, hogyan tudják a sokméteres hullámzásban egyensúlyukat megőrizni, a borulást elkerülni. Szépen mentek. Jó volt látni, ahogy megfontoltan pörgetik lapátjaikat, méterről-méterre haladtak előre. Az sem bosszantott, hogy nem vettek észre. Még megjelenésük előtti gondolataim hatása alatt voltam, a belső mosoly, lelkem derűje erősebb érzés volt, mint a nyugtalanság, és akkor most mi lesz velem?
Ahogy kiúsztak a képből, visszazökkentem a Valóságba. Körülnéztem, azt láttam, itt fent, ha egy kicsit huzatos is a hely, kényelmesebben tudom időmet tölteni, mint az üreg szikláin. Rendben, de hogy hozom fel motyómat, azt a pár darabot, amire szükségem van? Vizet, kaját? Kötélre kötöm bezsákolva azt, ami kell, a köteleket magamra erősítem, felmászok a sziklán és felhúzom a szatyrokat, zsákokat? Még ez is lehetséges. Most azonban vissza kell jutnom a hajóhoz, ki kell teregetni a vizes cuccokat, hogy megszáradjanak.
Lenéztem. Szívem ismét hevesebben kezdett dobogni. Föl még csak-csak, de lefelé hogyan? Döntöttem, visszajátszom a filmet. A szikla felé fordulva rükvercbe másztam le. Nem mindig találtam meg azt a pontot, ahol felfelé kapaszkodtam-támaszkodtam, lassan, megfontoltan, óvatosan, a szó szoros értelmében lépésről-lépésre haladtam lefelé. Az Idő megállt, a Végtelen tovatűnt. Csak a Sziklafal volt. Kőkemény realitás.
Sikerült. Leértem.
Azt gondoltam, pihenek egy kicsit. Az izgalmat – feszültséget – is, a fizikai terhelést, a combomban érzett izomlázat is ki akartam lazítani. Időmilliomos voltam, nem sürgetett semmi, ráértem. Megkerestem pihenő-sziklámat, leültem, hátamat nekivetettem a támaszkőnek, lazítottam, relaxáltam. Talán fél óra telhetett el, a pihikéből elég volt.
A hajóhoz mentem. Megnéztem telefonomat, érkezett-e üzenet. Jött. „Jövünk érted, ne mozdulj!” Elmosolyodtam. Hova is mozdulhatnék? Ok. Akkor nemsokára jönnek, megbeszéljük, mit tehetünk.
Elővettem fényképezőgépem. Most jutottam el arra a pontra, hogy fényképeket készítsek. A hajóról, ahogy kikötve pihen a sziklák között, a mosógépről, ahogy fehéren habzik a víz. Hihetetlen ez a helyzet. Ha el akarom mondani, és nem tudom képekkel is bemutatni, merre jártam, azt hihetik háryjános vagyok.

Ahogy jöttem-mentem, két kajakot vettem észre. Saintus és Atti tűnt fel. Kiléptem a legszélső sziklára és jeleztem, itt vagyok. Észrevettek. Hevesen gesztikulálva mutattam, itt kikötni nem tudnak, menjenek az öbölbe, és gyalog jöjjenek vissza. Megértették, vagy maguktól is rájöttek, itt veszélyes még megközelíteni is a partot. Irányt változtattak, eltűntek. Tudtam, egy órán belül személyesen is itt lesznek. Nem kezdtem a vizes cuccokat kipakolni. Inkább ettem néhány falatot. Lekvár, kétszersült, kis kókuszreszelék desszertnek, víz. Fel akartam menni a hegyre, a fennsíkra, ott várni barátaimat. Azt is tudtam, barátaim segítségével a hegy felé fogok tudni kijutni az üregből, amihez az ügyességen túl erőre is szükségem lesz. Azt persze nem tudtam, hogy a kijutás, a mentés a maga fizikai valóságában hogyan fog megvalósulni …
Mentem a meredek sziklafalhoz, az úthoz, amin ki tudtam jutni az üregből. Most nem volt bennem félelem. Ha egyszer feljutottam, és onnan le is jöttem, akkor ezt meg tudom csinálni még egyszer. Azért izgultam. Érthető, nem vagyok egy gyakorlott sziklamászó. Ugyan az úszócipő eddig jól vizsgázott, de azért az mégis csak egy úszócipő. Ment a mászás. Ebben biztos az a bizonyosság is benne volt, hogy rövidesen találkozni fogok társaimmal.
Ahogy feljutottam, megindultam. Aztán megálltam. Nincs értelme elébük menni, csak jöhetek én is vissza. Felesleges. Ők is idetalálnak. Türelem, most már nincs ok izgalomra – próbáltam magamat nyugtatni. Leültem, vártam.

Kis idő múlva feltűntek. Atti kezében két műanyag zöldséges láda az öböl „kincsei” közül, egy vödör, kikötőkötele, Saintusnál a dobózsák. Ez azt jelentette, valamilyen elképzelésük a továbbiakról már van. Ahogy közel értek, összenevettünk. Sem ők, sem én nem ilyen találkozásra számítottunk. Egy kajaktúrán barlangi mentés – erre nem készültünk. Kérdezték, mi van? A helyzet beszédes volt, de azért röviden elmondtam, mi történt velem. A fennsík pereméig jöttek, nézték, hol van a hajó, mit lehet tenni. Nézték, hol jöttem fel. Hüledeztek. Saintus különösen csodálkozott. Mondta, ő barlangász kiképzésen is részt vett, biztos abban, több sziklán mászott már, mint én – ezt megerősítettem, mondva, én itt szereztem az első mászó tapasztalatokat – ott, ahol én mutattam az utat, nem lehet jönni-menni. Körbejárta a környéket, belátta, ez az egyedüli, járható fal. Abban maradtunk, Atti fent marad, Saintus és én lemegyünk. Előre mentem, mutattam Saintusnak az utat, technikát. Ő egyre csak csodálkozott, rémülten nézte az én gyík akciómat. Nem is rükverc-technikával jött le, de ennek ellenére sikeresen teljesítette a feladatot. Csodálkozása, ahogy közelről látta a barlang-mosógépet, a körülményeket, csak nőtt. Ezt nem hiszem el – hajtogatta. Pedig a valóság ott volt előtte.
Hogyan tovább – kérdeztem. Kötélen feladogatjuk cuccaidat, utána a kajakot is felhúzzuk a tetőre, és gyalog viszünk mindent az öbölbe – mondta. Rendben, kezdjük – válaszoltam. Atti megkereste a köteles mentésnek kedvező helyet. Ez a „mászófallal” ellentétes oldalon volt, a hajótól légvonalban nem messze, de a sziklákon lépdelve nem volt egyszerű megközelíteni. Én pakoltam a cuccokat szatyrokba, kötöztem össze a vízhatlan zsákokat pakkba, Saintus vitte a sziklákon a motyót a kötélhez, Atti apránként mindent felhúzott. Néhány fordulóval végeztünk is. Jött a kajak. Lekötöttem a hátsó rögzítést, a hajó orrát kihúztam biztonságot jelentő helyzetéből.  Az üres hajó kettőnknek könnyű volt, csak éppen a kecskéknek sem való terep okozott gondot. Saintus ment elől, ő már ismerte a köveket, sziklákat, tudta, hová lehet és kell lépni, én hátul tartottam az egyensúlyt. Mintha tojásokon billegtünk volna, úgy lépegettünk szikláról-sziklára, többször letettük a hajót, fogást váltottunk. Vigyáztunk egymásra is. Ezt is megoldottuk.
Saintus javaslatára abban maradtunk, a hajót hátul, a kormány részére kialakított nyíláson keresztül rögzítjük, a rögzítést követően én felmegyek Atti mellé, meghúzzuk a hajót, hogy a kötél feszüljön, a hajó stabilan álljon, majd Saintus is feljön, és nézi, a művelet rendben zajlik-e, irányít bennünket. Harmadszor mentem fel a mászófalon, azzal a tudattal, hogy lefelé már nem kell ereszkednem. Hamar fent voltam, siettem Attihoz. Atti a szikla peremén állt. A kötél a fakanálnak becézett tartalék lapátomon – egy fél eszkimólapáton – futott, hogy a kő éles pereme ne vágja el. Nem volt gond, legalább végre valami funkciója volt a lapátnak. Beálltam, pontosabban beültem Atti mögé, átvetettem a kötelet vállamon, kitámasztottam mindkét lábammal. Én voltam a biztosító ember. Mikor Saintus megérkezett, kész voltunk a hajó felhúzására. Attinak javasolta, álljon egy kicsit hátrébb a szikla peremétől. Egy kicsit még polemizáltunk, hogy vajon Attinak ki kell-e kötni magát, vagy sem. Ő úgy látta megnyugtatónak a helyzetét, ha kikötőkötelével magát egy sziklához köti. Rendben, kezdődhetett a művelet. Atti húzta a hajót, én húztam, biztosítottam, Saintus figyelte a fejleményeket. Addig, amíg a hajó vége a szikla pereméhez ért, nem is volt semmi különös, szép egyenletesen húztuk. Ott viszont pozíciót kellett váltani, Saintus is beszállt, és hárman az utolsó fogásokkal a hegytetőre húztuk Asylumot.
Szépen mutatott a hegytetőn a karcsú, szép vonalú hajó, a távoli háttérben a végtelen kék tengerrel.
Leültünk, kifújtuk magunkat. Ezzel megvoltunk.

A következő fázis a tetőn lévő összes cucc elvitele az öbölbe. Néztük, mekkora mennyiséget kell szállítani. Úgy ítéltük meg, hárman egy fordulóval el tudjuk vinni az egészet. Igaz, hogy így egy főre több motyó jut, de ez még így is egyszerűbbnek látszott, mint kétszer fordulni. A hajót ott hagyhattuk. Ki vinné el?
Atti a fakanálra akasztgatta a cuccokat, a sziklafal pereme mentén, az öböl ívét követve indult. Saintus a kezébe gyűjtötte az egyszerűbben vihető motyót, és a tető felé, a dzsindzsa irányába ment. Úgy vélte, ez a rövidebb út.  Én a lapátra gyűjtöttem a maradék „anyagot”, igyekeztem a két út között megtalálni az általam vélt optimális nyomot. Én lassabban haladtam. Az úszócipő nem éppen sziklás terepen sherpa-munkára való, és a tegnapi gyalogtúra, a mai sziklamászás is benne volt már talpamban.  Egy idő múlva Atti is, Saintus is eltűnt szemem elől. Atti a kanyar ívében tűnt el, Saintust a dzsindzsa nyelte el. Ez most nem okozott gondot. A célt mindhárman tudtuk, s, ha külön úton is mentünk, minden út az öbölbe vezetett.
Mire én megérkeztem, Atti már pihenőbe helyezve várt. A szélfogó műtárgyak jelezték ittlétüket, napokig ez az öböl volt az „otthonuk”. Én is lehuppantam, néztem, Saintus mikor tűnik fel. Többet kellett várni rá, mint ahogy gondoltuk. Csapzottan, lába szárán karcosan, dühösen érkezett. Mondta, egyszer csak a dzsindzsában eltűnt a nyom. Ösvényről nem beszélhetünk a sziklán, maximum arról, hogy a kecskék nyoma mutatta, merre lehet menni. S egyszer csak ez a nyom tűnt el. Vissza már nem volt érdemes mennie, előre pedig … merre? Jött, amerre, ahogy tudott…
Ezzel is megvoltunk. A hogyan tovább-ról egyeztettünk. Saintusnak vissza kellett mennie a lányokhoz, már csak azért is, mert saját felszerelését ott hagyta arra gondolván, vontatnia kell, és ezt az üres hajóval egyszerűbbnek vélte. Rendben, egyeztünk meg. Attival ketten visszamegyünk a hajóért, a hegyen át elhozzuk, kipihenjük magunkat, és reggel indulunk Saintusék után. Ez látszott a legjobb megoldásnak.
Saintust vízre tettük, még egy kicsit pihentünk, kiteregettem a vizes hálózsákomat, majd indultunk vissza a barlanghoz. Figyeltük az utat, visszafelé a hajóval merre lehet jönni, hol lehetnek az egyszerűbb, hol a kritikusabb szakaszok, milyen megoldással kerülhetjük ki ezeket a szakaszokat. Nem lepődtünk meg, hogy a hajót ott találtuk, ahol hagytuk …
Atti fogta elől a hajót, én hátul. Néhány tízméter megtétele után látszott, megoldható ez a feladat is. Mentünk száz métert, letettük a hajót, megnéztük, merre lehet tovább menni. Mentünk újabb kétszáz métert, letettük a hajót, pihentünk egy-két percet, néztük újra a további utat. Mentünk, időnként fogást váltva, egymásra is ügyelve, az utat keresve, meg-megállva.
Szép látvány lehettünk a víz felől. Két ember egy szép sárgás-vörös, öt méteres kajakot visz a hegytetőn. A kecskék is menekültek.
Hamarabb és egyszerűbben értünk az öbölbe, mint ahogy azt gondoltuk. Nem akarom azt mondani, hogy egyszerű volt, de az úton nem történt még egy konkrét és átvitt értelemben vett botlás sem.
Ezzel is megvoltunk.

Délelőtt, a borulás után még elég reménytelennek látszott helyzetem, most, barátaim segítségének köszönhetően minden visszazökkent a korábbi napok megszokott rendjébe. Nekiláttam felszerelésem rendezéséhez. Megnéztem a hálózsákot, megszáradt-e, visszapakoltam, ami visszapakolható volt a hajóba. Megnéztem a sátorhelyet, kicsit megerősítettem a szélfogó műtárgyat, felállítottam a sátrat, bepakoltam az éjszakázáshoz szükséges holmikat.
Attival szemrevételeztük a hajó sérülését.  Az első értékeléshez képest ez egyszerűbbnek tűnt. A gyűrődés szemmel jól látható, de a rés, a törés mintha egyszerűbb lenne, állapítottuk meg. A polietilén szálkás szerkezetén keresztül nem lehetett „belátni” a raktérbe. A mindenttudó-ragasztó kacsaszalagot a raktér belső felén alkalmaztam. Ez a „sebtapasz”, véltem, vízmentessé teszi a rakteret. Vissza is pakoltam a vizespalackokat, kajásflakonokat.
Vacsorához készültünk.
Atti szokásos tésztáját készítette, én szokásos leves-zabpehely kombómat. Nem vacakoltunk, a kaja elfogyasztása után hamar eltettük magunkat másnapra.
Zúgott a szél, dübörögtek a hullámok, mi fáradtan tértünk nyugovóra, mélyen aludtunk.

Másnap, július 21-én reggel korán ébredtünk. Nem kellett noszogatni egymást. Tudtuk, a mai nap programja a túratársakhoz való csatlakozás. Reggeli után Atti laminált guglitérképét néztük. Az öböl kijárata után egy jókora szakaszt erős északi szélben kellett megtenni. Abban maradtunk, észak-kelet felé indulunk Kramponisi szigete felé, minél hamarabb érjük el a szélárnyékot. Tegnap, amikor a hajót vittük a hegyen, láttuk, ott, a kis sziget védelmében csendesebb a víz, nem beszélve a nagyobb sziget, Nikouria „árnyékáról”.
Saintusék ott vártak bennünket.
Indulnunk kellett. Nekilendültünk.