Az öbölből kijutni nem okozott problémát. Még visszanéztünk, a három szélfogó műszaki szerkezetre, tekintetünkkel elbúcsúztunk az Attiéknak napokig otthont adó parttól.
Az öbölben a mosógéphatás alig csökkent. Szél is volt, hullámok is rendesen. Tempósan húztunk kifelé. Igazolódva láttam, hogy a tempósan haladó hajó stabilabban fekszi a vizet.
Gyorsan kiértünk a nyílt vízre, és Kampronisi csücskét céloztuk meg. Ez azt jelentette, hogy a hullámokat félszemből, balkéz felől kaptuk. Határozottan húztunk, közel egymáshoz, de azért elég távol, hogy ne zavarjuk egymást. Nem sokat beszélgettünk, a szél, a tenger zúgása nem is engedte, figyelmünket a hajóra, az iránytartásra, a biztonságos haladásra összpontosítottuk. Tudtuk, néhány kilométer, és a sziget szélárnyékába kerülünk. A tenger másik arcát mutatta ott, ez messziről látszott. Míg itt háborgott, néhányszáz méterrel arrébb szelíden ringatott. De addig, az „arrébb”-ig el kellett jutni. Inkább az előző nap izgalma volt bennünk, különösen bennem. Nem félelem volt ez, óvatosság. A tenger mutatta, a figyelmetlenséget bünteti, és nincs bocsánat.