Hatalmas vihar tört ránk éjszaka. Az időjárási előrejelzés szeles időt jelzett, de erre nem számítottunk.
Goli Otok, a börtön-sziget keleti öble biztonságos menedéknek tűnt.
Elég mélyen nyúlik az öböl a szigetbe, a part körben meredek, védi a széltől az öblöt. Igaz, ennek megfelelően a part ugyan kikötésre alkalmas, táborozásra, sátrak állítására viszont kevésbé. Az öböl oldalában, a sziklákon túl, még a velebiti széltől védve, közvetlenül a víz mellett, vagy három méterre a vízszinttől egy tízszer tízes sima betonplatz található, talán az utánpótlást szállító hajók mólója volt valamikor. Tavaly nyáron egy baráti csapattal ott töltöttük az éjszakát. Most nem mertük vállalni ott a sátrak felállítását. Én még hajlottam volna rá, hogy ott éjszakázzak, Gabesznak nem tetszett, Orsiék, Eráék meg se nézték, egyedül én sem akartam ott maradni. Felmentünk a „házba”, mi ketten – Gabesz és én – ott vertünk tanyát. Ott is éreztük a szél erejét, hallottuk süvítését. Gabesz alig aludt, én csak hajnalban keltem fel, majd látva, a meleg hálózsáknak nincs alternatívája, visszabújtam vackomba.

Előző nap, a délutáni kikötés után, a terepszemle során elsőre nem tűnt barátságosnak a ház. Egy kimondottan nagy alapterületű épület, szerkezetig pusztulva, a födém vasalata rozsdásodott, itt-ott majdnem a talajig lógtak ezek a vasbeton szerkezetbe épített, onnan kirohadt vasak. A lepusztult lapostető több helyen átengedte a vizet, a ház talaja nagyobb részt süppedős agyag, néhány helyen, ahová nem folyt el a víz, szilárdnak bizonyult, sátor állítására alkalmasnak. Most szerencsére nem láttuk, hogy a kecskék-birkák menedéknek használták volna a házat. Tavaly nyomaik a nyári melegben irtózatos bűzt árasztva fordítottak ki onnan… Saintusék még megnézték a tetőt, alkalmas-e sátorhelynek, majd úgy döntöttek, inkább kotornak maguknak egy helyet a parton, a hegy oldalában. Gabesszal a házban megkerestük a megfelelőnek látszó helyet egymás közelében, felállítottuk sátrainkat. Gabesz a ház túloldali, a part felől nehezebben megközelíthető bejáratával szemben talált helyet, sátra ”ajtaját” a bejáratra tájolta, úgy gondolta, reggel, ha kinéz sátrából, felkel, a tenger látvány köszöntse. Én a bejárattól jobbra lévő szilárd területet néztem ki, a ház tenger felőli falához közel. Sátram hossztengelyét a fallal párhuzamosan állítottam be, a széltől való védelmet fontosabbnak gondoltam. A hajókból kipakoltunk, magasra húztuk őket, én még ki is kötöttem Asylumot egy jókora sziklához.

Era, Robertó és Orsi Saintus vezérletével mérnöki munkába kezdett. Meg kellet tisztítani a kisebb-nagyobb kövektől a terepet, alkalmassá tenni a sátrak felállítására, az éjszakázásra. Nagyjából két sátorhelynyi területet kaptak a munka eredményeként, ami elegendőnek is látszott. A következő feladat a sátrak rögzítése volt. A mészkősziklába a sátorcöveket nem lehetett leverni. A finn-norvég gránitsziklákon edződött csapatnak ez nem okozott gondot. Kő akadt bőven, kötél is.
Korábban az egyik pihenőnk alkalmával, már nem emlékszem hol is, talán Sveti Grguron, az öbölben, ahol megálltunk, egy halászbóját találtunk, egy hihetetlenül összegabalyodott kötélcsomóval. Itt, a szigetek között a tengerben több ilyen bóját is láttunk. Kimustrált műanyag kanna hosszú, vékony, de erős, olyan madzagféle kötélen, jelzi a halászoknak, búvároknak azt, ami nekik fontos. Szigetek közelében sűrűbben láthatók ezek a bóják, távolabb a parttól megszűnik a műanyag-jel. Nem tudom, igazából mit jeleznek. Hisz itt a balatoni technika nem működik. Beetetnek? Az ötven méteres vízben? Nem gond, minket nem érdekelnek a bóják. Nagyon nem csúfítják a vizet, s, ha azoknak, akiknek fontos ez a jelzés, legyen. Gondoltam, ott a parton a pihenés-várakozás közben, amit a tenger ad, el kell fogadni, nem mehetünk el az adomány mellett, csak úgy. A kötél vékony volt, de erősnek látszott, még alkalmas lehet valamire. Nekiálltam le/felgombolyítani. Nem mondom, hogy életem legszórakoztatóbb mutatványaként fog ez a bő félóra bevonulni emlékeim közé, de sikerült. Most szükségesnek látszott a megmentett kötél a sátrak rögzítéséhez. Saintus még egy merevítő szerkezetet is ácsolt, a két sátrat egymáshoz is rögzítették, biztonságosnak vélték.

Miután ezzel végeztek, felmálházták a kajakészítéshez szükséges cuccokat a házba. A szél rendesen fújt, biztonságosan csak ott, a ház szélvédett sarkában lehetett a vacsorát elkészíteni. Deszka akadt a parton elegendő, asztalnak, ülésnek valót hoztunk, otthonosan, ahogy egy romos épületben, viharos szélben lehet, berendezkedtünk. Saintus málnás-sört kevert. Azt gondolta, ez az otthonosság elengedhetetlen feltétele. A „termék”, amit előállított, egyike azon merényleteknek a gasztronómiai kultúra ellen, amiért jobb helyeken letöltendő börtönbüntetést szabnak ki. A dobozos sört, rendes világos sört a keverőbe töltötte, haleledelnek becézett instat málnaszörpöt(!?!) szórt bele, amit összemixelt. Technikája rendben, de ami kijött a végén, ahhoz csak Orsi menüje társítható. Uborka-retek-paradicsomos olajoshal-majonéz, egy kis kaktusszal. Még szerencse, hogy egyik sem kötelező fogyasztani.

Köztudott, hogy a sör alapvetően rohadó növényekből készített vizes lemosólé. Népszerűsége az ember valóságtól való elrugaszkodási vágyának köszönhető mindössze (Értsd: Mattrészegen fetrengeni a saját hányásában.) Meg persze olcsó. Nos, ezen érdemtelenül kultusszá vált italt az enegancia és felvilágosultság nedűjével, a teával próbálom meg a tudatosulás felé dübörgő társadalom számára is érdekessé tenni. Annak is a környezettudatosságot, és modern frissességet sugalló Málnás-Instant változatával. A termék munkaneve jelenleg a SörTe.

Era és Robertó Saintusnak segédkeztek. Saintus a merénylet után elővette benzinfőzőjét, és a MÍG-29/F-18/Mirage harci repülők hangrobbanás előtti zúgását idéző zajjal kezdett hozzá a vacsora elkészítéséhez. A változatosság kedvéért tészta szerepelt étlapjukon, valami szószos-mártásos-húsos feltéttel. Gabesz már túl volt a vacsorán. Praktikusan, egy befőttes üvegnyi pörköltöt hozott zsírban, azt kente kenyerére, pritaminpaprikával fogyasztotta, hozzá egy bányászadagnyi keksszel, ahogy a győri zabkekszet nevezte. Én levest alkottam – maggi – szalonnával, kolbásszal feljavítva, utána chilisbab (konzerv), a végén egy megérdemelt sör zárta a menüt. Egy igazi, az élet habos oldalát jelentő márka dry változata szerepelt az itallapon. Nem olyan keserű, kicsit még édeskésnek is mondanám, de nem zavaróan ragacsos-édes, a félszáraz pezsgőre emlékeztető az élmény. Akárhogy is, nem instant málnaszőr!

Kellemesen beszélgettünk a szélvédett sarokban, másnapi esélyeinket taglaltuk. Sok jó nem nézett ki a szürke felhőkből, a süvítő szélből. Ha csak esik, az kellemetlen ugyan, de vállalható. Ebben maradtunk. Ment mindenki sátrába.

Szerencsénk volt, hogy éjszak csapott le a bóra. Ez nem a vizet éppen borzoló szellő, hanem a tankönyvekben és a tengerészlegendákban egyaránt megjelenő szélvihar.
Az adriai bukószél nem tréfa. A Velebit 1200-1600 m-es gerincén átbukva irtózatos erővel zúdul a tengerre. Nem véletlen, hogy bennünket, kajakosokat motoros hajók legénysége már több alkalommal figyelmeztetett, siessünk kikötőbe, öbölbe, mert jön a bóra. Tavaly már látótávolságban is alig volt egy bennünket korábban elhagyott yacht, amikor visszafordult, hogy figyelmeztessen a közeledő viharra. Akkor is errefelé lapátoltunk, éppen Krkről mentünk Sveti Jurajba, nagyjából félúton lehettünk. Annyira meg voltak rémülve, ők, a biztonságos, nagy hajó utasai, velünk mi lesz, hogy még azt is felajánlották, a hajójukon kiviszik a kajakokat is. Jól esett a segítség, két lány élt is az ajánlattal, mi négyen fiúk tempósan húztunk a partra, megúsztuk a vihart. Van a magyar tengeri kajakos társaságban olyan ember, aki tudna mesélni, mit jelent vihar után hullát találni a tengerben … Szerencsére még magyar sportemberrel rendkívüli esemény nem fordult elő. (Kipp-kopp kopogom le. Mert babonás ugyan nem vagyok, de a babona azokat is védi, akik nem babonásak.)
Szerencsénk volt tehát, hogy éjszaka csapott le a bóra.

Azért nem telt esemény nélkül az éjszaka. Reggel Orsi mesélte, fel kellett kelnie, mert a szél a parton lévő hajókat is megzörgette. Gabesz hajóját fel is fordította. Egyszerűen elfújta, mintha csak egy gyufaszál lett volna. Era és Robertó arcán sem lehetett mosolyt felfedezni, ahogy kikászálódtak sátrukból. Nem aludtak éjszak szinte semmit. Saintus gondos mérnöki munkájának eredményét, a sátorrögzítő állványzatot is úgy fújta el a szél, mintha ott sem lett volna. Ehhez képest nekünk, fent a házban, noha éreztük a szelet, nem okozott komoly gondot a vihar. Hallottuk a zúgást, éreztük a huzatot, a széllökéseket, időnként mozgott a sátor is. A ház mészkőkockákból rakott masszív falainak viszont meg sem kottyantak a befúvások.

Nem kellett sokat töprengeni, induljunk-e. Ilyen vihart itt az Adrián is ritkán látni. A szél felkapta a vizet, csak úgy porzott, olykor függönyt képzett a felkapott vízpárából, olykor kiesebb-nagyobb forgószelekben kavargott a víz. Ok, most nem indulunk. De akkor hogyan tovább?
Tíz óra körül sms-ben kértünk infót otthoni barátainktól, mit mondanak az előrejelzésekben. Tamás a görög egyetemi honlapot nézte, aminek pontosságáról magányos vándorlása alkalmával győződött meg, Aeroe a horvát meteorológiai szolgálat előrejelzést küldte meg. „14-24 csomós ÉK-i szél, 30-60 csomós befújásokkal, a front lassan halad DK felé. Krk déli része és Rab északi oldala között legerősebb a szélfolyosó, kb. holnap reggelre megy 10 csomó alá.” A centrumban voltunk. Privic, Sveti Grgur, a nekünk otthont adó sziget, Goli Otok éppen Krk déli része és Rab északi oldala között található. A szélfolyosóban. 25-43 km/h szél, 54-108 km/h-s befújásokkal. Ezek szerint várakozásra kell berendezkednünk.

Era és Robertó sátrat bontottak, feltelepültek a házba, az éjszak megpróbáltatását próbálták kipihenni. Orsi és Saintus is felcuccoltak. Beizzították a benzinfőzőt, meleg kávét készítettek. Én a sátorban üzemeltem be denszeszfőzőmet. Gabesznek kávé készült, magamnak teát készítettem. Mind szinte az összes meleg ruhát magunkra vettük. Erán öt réteg felsőruha, Orsi a sapka alá még kendőt is kötött, én is két nadrágban, két szélkabátban tartottam magamban a meleget.
Nem voltunk feldobva.
Azért sírva nem fakadtunk. Van ilyen. Különösen tavasszal. Az időjárás még akkor is kiszámíthatatlan, ha az előrejelzések a technikának köszönhetően egyre pontosabbak. Azt tudtuk, hogy felhős lesz az idő, időnként záporokkal tarkítva. Nem gond. Most elkaptuk a bórát, szélfolyosóba kerültünk. Itt, a hegyoldalban, védett helyen nem tűnt elviselhetetlennek a helyzet.

Orsival kis kirándulásra indultunk. A közelben, az öböl szélén, a hegyoldalban egy elhagyott ház állt. Talán a valamikori börtön-sziget őrségének, a kikötőt felügyelő katonáknak a lakóháza lehetett. Pár perc séta után értünk oda. Ez a ház is szerkezetig romos volt, még a nekünk otthont adó házhoz képest is rosszabb állapotban. Ez nem okozott meglepetést. Előző nap kis sétát tettünk a sziget túlodalán, ott, ahol a börtönsziget központja volt, ahol ma a turistákat fogadják. Akkor, ott mi voltunk az egyedüli vendégek.
A két szigetet – Sveti Grgurt és Goli Otokot – még az első világháború idején alakították ki börtönnek. A Monarchia orosz hadifoglyokat helyezett el itt. Komoly műintézetté a börtön-sziget a titói Jugoszlávia kialakulása után vált. 1949-ben a szomszédos szigettel együtt hivatalosan is titkos állami börtönné, és munkatáborrá nyilvánították. Főleg politikai foglyokat őriztek és dolgoztattak, később az 50-es évek második felétől köztörvényes bűnözőket is elhelyeztek. A börtönt 1988-ban zárták be, egy évvel később teljesen magára hagytak mindent. Azóta pusztulnak ez egykori épületek, műhelyek, utak, még a növényzet is, minden. Mára turistalátványossággá vált a sziget. Nyaranta sokan keresik fel a Tito-időszak Kvarner-környéki történelmi hagyatékát. Éles ellenpontja ez Tito szigetének, a mediterrán üdülőparadicsomnak kialakított isztriai brijuni (brioni) szigeteknek.
A romos házhoz enyhe kaptató vezetett a domboldalban. Ott is éreztük a szél erejét. Még jobban a ház előtti teraszon. Orsi még szólt is, ne menjek ki a terasz szélére, még lefúj egy széllökés. Onnan, a teraszról még jobban láttuk a tajtékzó vizet, onnan még reménytelenebbnek látszott helyzetünk. Már, ami az átkelést illette.
Pedig nem voltunk messze a parttól. Úgy 4,5-5 km-re, ha egyenesen húzunk a szárazföldre. Ez normál esetben egy egyórányi lapátolás. Célpontunk, Sveti Juraj úgy 15-17 km-re lehetett. Enyhe szélben ez sem jelentett volna gondot, mentünk már egy napon ennél többet is, szinte minden nap most is.
A teraszról a Velebit feletti felhőket is jobban láttuk. Olyan volt a látvány, mintha a színes tv-t visszacserélték volna fekete-fehérre képernyősre. Szürke volt az égbolt, szürke-fekete felhők gomolyogtak , a szürke árnyalatait mutatták a hegyek, még a tenger kékje is sötétszürkére váltott. Csak a hullámok fehér tajtékja, a szél által felkapott fehér vízfátyol  oldotta a szürke egyhangúságot. Most valahogy ez a szín-élmény nem ragadott magával. A természet most a szigorú arcát mutatta. Mégis, félelmetességével együtt volt az egészben valami megkapó. A vihar, a hullámok, a víz játéka, a szürkeségben a parton színes hajóink, és persze a tudat, miden körülmény ellenére biztonságban voltunk.

Visszasétáltunk a mi házunkhoz. Dél lehetett. Leültünk megbeszélni, akkor mitévők legyünk. Nem mintha oly sok alternatíva állt volna előttünk. Ilyen viharban nem indulhatunk el. Ok. A szél, a hullámok önmagukban is több mint veszélyesek, ezt tetézte a szél által felkapott vízpára. Itt, az Adrián ez nem jellemző. A Balatonon rendszeres vihar esetén. A szél felkapja a vizet, akár félméteres magasságig összefüggő párás réteget képez. Ilyenkor a vízpára belélegzése okozhat fulladásos rohamot, rosszabb esetben, ha a tüdő végzetesen elvizesedik, halált. Most viszont hol függönyszerűen, hol fátyolszerűen, hol tölcsérszerűen, minden esetre rendszeresen jelent meg ez a természeti jelenség.
Számításba vettük készleteinket. Vizünk volt elegendő, ez nem okozott problémát. A kaja-készlet már szűkebbnek bizonyult. Orsi panaszolta, hogy a túrákra rendre többszörös rátartással készülnek, mindig van még az autóval visszaútban is hazai, de pont most úgy gondolták, erre a négy napra nem málházzák túl magukat. Még Saintus benzinrakétája hajtóanyagának tartaléka is a túlparton, a kocsiban maradt. Tészta még csak-csak volt, de feltét már szűkösen. Gabesznek, nekem még kitartott a készletünk. Nekem zabpehely, méz, szalonna, kolbász, tea, cukor, zacskósleves, halpástétom, majonéz, desszertnek csokis nápolyi, nem sok, mindenből egy kicsi. A denszesz-csodafőző tartalék anyagához még hozzá sem kellett nyúlni. Azzal mindenkire tudunk főzni, mondtam, ha szükséges. Igaz, ez a főző-készség nem egy hatfős brigádra van hitelesítve, tészta főzéséhez liternyi vizet kicsit lassan forral fel, inkább egyszemélyes alkalmatosság, kisebb mennyiségekre van kalibrálva. Szükség esetén, ha az idő nem számít, és, ha van elegendő denszesz, mint most, alkalmas népesebb társaság kiszolgálására is. Ha maradni kell, másnap reggelig elegendő a készletünk, ebben maradtunk. Ezt követően visszavonultunk csendespihenőre.

Három óra körül bújtunk elő. A vihar enyhült, már nem kapta fel a vizet, mintha a hullámtarajok sem habosították volna a tenger felszínét. Mennünk kellene, vetődött fel ismét a kérdés. Ha most indulunk – jártuk körbe a lehetőséget -, rendben partot fogunk, hajnalra-reggelre otthon lehetünk. Orsinak olyan melója volt, ami miatt feltétlenül haza kellene érnie, Gabesz is munkát tervezett hétfőre, Era, Saintus, Robertó és én szabadabban gazdálkodhattunk az idővel. Necces. Ha nekem kellene döntenem, nem indulnék el, mondtam, de ha menni kell, megyek én is.
Északról fújt a szél, nagyjából szembe, félszélbe kellene mennünk. Ez kedvezőbb, mintha oldalról kapnánk a pöfföket. Ha tempósan megyünk, nem történik rendkívüli esemény, lassan ugyan, de átérünk. A kettessel Saintus megy Robertóval, ez nem is volt kérdés, Era megy a Kodiakkal. Már tegnap, Rabról Sveti Grgurra is így keltünk át, ez jó megoldásnak bizonyult. Robertónak ez volt az első tengeri élménye, ehhez képest jól viselte a körülmények jelentette kihívást, dunai-tiszai kenus tapasztalatok után kezdett hozzászokni a tengerhez, a kajakhoz. Era a Kodiakban magabiztos, Orsi is saját, jól bevált Sea Cruiserében. Gabesz a Wind Soloval még a barátkozási időszakban van, de szemmel láthatóan jól megbarátkoztak, biztonságosan vette a napokat. Én az Ysakkal régi, ebben az évben csaknem évtizedes együttélésben vagyok, sok mindenen keresztül mentünk, megbízható hajónak bizonyult, gondoltam, ez az átkelés sem jelenthet megoldhatatlan feladatot.
Rendben, rakjuk össze magunkat gyorsan, induljunk, döntöttünk.
Bekaptunk néhány falatot, ki tudja mikor lesz módunk újra kajálni, az átkelés közben biztos nem. Gyorsan, a módszeres alaposságra azért ügyelve pakoltunk. Most különös fontosságúnak bizonyult a pakolás a hajóba. A vihar csendesedett, ennek ellenére billegősnek nézett ki az átkelés, a pakk a zárt rakodóban a stabilitást kell, hogy szolgálja. Nem mintha ennek nem lenne jelentősége máskor is. Csendes víz esetén, szerény hullámzásban csak az iránytartás során jelentkezik a pakolás-probléma. Most viszont arra is figyelni kellett, a pakolás-probléma ne növelje a hullámzás okozta billegést.

Négy óra körül szálltunk vízre. Az öbölben lágyan ringatott a víz, igaz a szelet azért éreztük. Bevártuk egymást, azt beszéltük meg, igyekszünk egymáshoz közel maradni. Félszélben haladva, észak felé indulva, Sveti Jurajt megcélozva próbálkoztunk az átkeléssel. Ahogy kiértünk az öbölmenti sziklák takarásából, megcsapott a bóra. Lassan haladtunk. Ha akartunk volna, akkor se tudtunk volna gyorsan haladni. Ahogy telt-múlt az idő, a szelet kezdtük megszokni. Már, amennyire a viharos szelet a hullámzó tengeren egy kukahajóban ülve meg lehet szokni. A szél zúgott rendesen, a hajó csattogott, ahogy a hullámon átbukott. Nem nagyon volt idő gondolkozni, figyelni kellett nagyon, pillanatról pillanatra, szinte reflexből reagálni a szél-hullám-hajó kombó változásaira. A hullámok gyakran átcsaptak felettünk, beterített a sós lé. Szemünket csípte az áldás, de ezzel most nem foglalkozhattunk. Nem ez okozott gondot. A pöffök. Rendszertelenül, kiszámíthatatlanul jöttek a befúvások. Úgy-ahogy megbarátkoztunk az erős széllel, s egyszer csak fodrozódott még a hullám is, jött a szél-tasli. Időnként az volt az érzésem, lapátolok erősen, ennek ellenére egyhelyben állok. Most még a haladás nyomát, a fodrozódó vizet magam mögött sem láttam. Akárhogy is, kapaszkodni kellett a lapátba, erősen.
Nekem a fogpiszkálóval, ahogy az eszkimó lapátot nevezzük a csapatban, ez volt az első tengeri utam. Odahaza, a Dunán, a Balatonon kisebb-nagyobb túrákon már jó szolgálatot tett, de tengeri körülmények között még nem használtam. Ki akartam próbálni, vajon többnapos tengeri túrán ez karbon lapátnál nehezebb, hosszú fadarab mit jelent. Ez az idő a legalkalmasabbnak bizonyult a próbára. Induláskor gondoltam arra, most nem csak a húzás okoz majd erőfeszítést, még a lapát tolásával is bajlódnom kell a szélben. Jó ideje haladtam (?) már, nem éreztem ezt az ellenállást. A szél nem kapott bele a lapátba, nem akarta kicsavarni kezemből, a hosszú tollal rendesen tudtam húzni, amikor támasztani kellett, és kellett elég sokszor, a toll megfelelő felületet jelentett. Ez megnyugtatott. Ahogy a hajó is engedelmesen vette a hullámokat. Olykor megálltam, amikor azt láttam, kicsit előrébb vagyok társaimnál, szélbe fordítottam a hajót, támasztottam, vissza-visszanéztem, vajon a sziget már csak egy apró kődarab-e. Nem. Ott magaslott mögöttünk, sokáig látni lehetett a kőcsipkéket. Úgy látszott, mintha nem is haladtunk volna semmit. A túlpart, a szárazföld sem akart közeledni. Reménytelennek látszott, de feladni nem lehetett. Arra nem gondoltam, talán más sem, erről nem beszéltünk, menet közben nem is nagyon lehetett, később sem került szóba, hogy visszaforduljunk. Gabesszal egy kicsit eltávolodtunk Saintuszéktól. Arcán nem látszott, hogy élvezné, igaz, félelmet sem láttam rajta. Küzdött ő is a széllel-hullámokkal, ahogy ilyenkor küzdeni kell, figyelt, ahogy ilyenkor figyelni kell, ott volt ő is fejben-testben-lélekben, ahogy mindannyian. Ez volt most a lecke. Szélben-hullámzásban átkelni a Velebati-csatornán. Most egy kicsit erőteljesebb a hullámzás. Ez is hozzá tartozik a tengerhez, a kajakos tengeri csavargáshoz

Félúton lehettünk a sziget és a szárazföld között, amikor Saintusék megálltak. Összekapaszkodtak, gondoltam pihennek egy kicsit. Gabesszal mi egy kicsit távolabb voltunk, mi is megálltunk. Később, megérkezésünk után derült ki számunkra, hogy nem egyszerű phikélésről volt szó, ott a háborgó tenger közepén. Saintus hullámköténye nagynak bizonyult a kettes beülőkeretéhez. Ez normál időben nem okoz problémát. Most viszont, ahogy rendre átcsapott felettük is a hullám, folyt a hajóba a víz rendesen. A rá zúduló víz ugyanis nem folyt le, hanem megállt előtte, lehúzta a peremről a spricót, és mellette lefolyva szép lassan megtöltötte a beülőt. Ez egyes hajó esetén is gond, mert a befolyt víz a hullámzást követi a beülőben, ezzel veszélyezteti a hajó stabilitását. Kettes hajó estében nagyobb mennyiségű víz fér el a beülőben, a lötykölődés miatt nehezebb azt kimerni, a víz nagyobb utat tesz meg az ide-oda áramlás alkalmával, ha lehet, még kiszámíthatatlanabbá teszi a hajó mozgását. Arról nem is beszélve, hogy a tíz fok körüli vízben ülni, evezni, nem tartozik a legkellemesebb dolgok közé. Saintus szerint vagy harminc liter vizet pumpált ki.

A kölcsön kajakokban az a jó, hogy ha a tulajdonost ismered, a kajakot is ismered. Ez alapján egyértelmű volt, hogy a nálunk levő Atlantiszon minden rossz volt, ami lehet. Spricó nincs, csak amit én találok hozzá, és a rekeszek beáznak. Kormány nem lévén más nem tudott rossz lenni. A spricóm passzol a Kodiakra, de ez egy számmal kisebb nyílású, az erre való spricók pedig már foglaltak. Az még egy dolog volt, hogy ahol lehetett szivárgott be a víz, de nekem megvan az a rossz szokásom, hogy túrán folyton forgolódok, nézem ki hol, merre, milyen távol van. No ez itt nagy hibának bizonyult, mivel remekül le lehetett vele kapni a spricót a helyéről, utat engedve ezzel az 5 cm-rel a beülő alatt levő tengernek. Szerencsénk, hogy mégiscsak az Adriáról beszélünk, ahol ebben a hűsítő Beaufort 8-9-es szélben is csak 20-30 cm-ig nőttek a hullámok. Ennél nagyobbak egyszerűen belökték volna a spricót az ölembe. Mi pedig indultunk volna szépen lefelé, bizonyítva, nem hiába kapta a nevét a kajakunk. Így sem volt megnyugtató azt számolgatni, hogy vajon az eleve túlterhelt kajak mikor éri el azt az állapotot, amikor már nem lehet egyensúlyban tartani.

Már vagy másfél órája eveztünk, nem mondom, hogy haladtunk, mert ahogy meg tudtam becsülni, alig jutottunk a szárazföldig tartó út feléig, úgy két-három kilométert haladva, amikor taktikát váltottunk. Az látszott, hogy Sveti Jurajban nagy erőfeszítés eredményeként tudunk csak eljutni, ha egyáltalán… Viszont, ha a csatorna közepétől félhátszélben elkezdünk szörfözni, a szél, a hullámok kivisznek bennünket a partra. Igaz, autóinktól messze leszünk, de az, hogyan jutunk el a kocsikhoz, az egy következő megoldandó feladat lesz. Odáig is el kell jutni, haladjunk a megoldandó feladatokkal sorban.

Saintusék fordulatát követve mi is ráültünk a hullámokra. Ez másfajta leckének bizonyult. Nem mondom, hogy sokkal könnyebb a viharos tengeren, a pöfföket is figyelembe véve szörfözni. Minden esetre haladósabb. A hullámokra most a gyorsabb haladás miatt kellett figyelni, gyakrabban kellett támasztani, támasztva-korrigálva tartani az irányt, ügyelni a befordulásra, hogy a szél, a hullám ne fordítsa keresztbe a hajót, lehetőleg elkerülni ezt, figyelni a tempót, mikor kell húzni, hogy nagyjából egyenletes legyen a hajó sebessége. Viszont most nem jött a sós lé az arcunkba, nem kellett nekem a sapkát igazgatni, azt a szél le ne fújja. Sajnáltam volna a már-már márkavédjeggyé vált aussi-sapimat.

Szépen haladtunk. Ez a sebességre vonatkozott inkább, nem a stílusra. A stílus most a biztonságot szolgálta. A part egyre körvonalasabbá vált, feltűntek a házak, egy település kikötőjét láttuk közeledni, egyre határozottabban éreztem, megcsináljuk, gond nélkül fogunk partot érni. Saintuszék előttünk jártak, néhány száz méterrel. Orsi is, Era is a tőlük megszokott egyenletességgel lapátoltak, mintha nem is a széllel kombinált vizes hullámvasúton lennének. Robertó komótosan lapátolt, Saintus időnként trükközött a lapáttal. Azt is később mesélte, nem akart ő trükközni. A szél kapott bele a lapátba, a pöffök trükköztek, egyszer még a hajó alá is fordította a szél a lapátot, alig tudta kiemelni onnan.

Az úgy volt, hogy eveztem ahogy szoktam, néha kicsit pihentetve a felső kezemet, lazítva a fogást. A pöffök, amik néha annyira durvák voltak, hogy teljes erővel kellett támasztanom a kettest, hogy ne boruljunk be csupán a szél erejétől, egyik ilyen lazázóssabb mozdulatomat büntették azzal, hogy kitépték a felső, ekkor szél felőli kezemból a lapátot, amivel nagy suhintás közepette a szélirányba mutattam. Persze nem akartam én ott semmit se szemléltetni, egyszerűen nem tudtam sehogy visszahozni a megfelelő allásba a dolgokat. Mikor visszahúztam, szépen laposan az evezőt, az előző művelettől átfordulva volt a kezemben, Jobb oldala az én balomon. A szokásos fej felett megpördítős módszer szóba se jöhetett, mivel azonnali borulással járt volna a támasz elvesztése és vitorlahatás együttese miatt, más ötletem meg nem volt, mivel még sose találkoztam ilyen problémával. Minden kajakos tudásomat könyvekből, és saját tapasztalásból szereztem eddig, és ez valahogy kimaradt a megoldandó problémák sorából. A dolog látszólagos egyszerűsége ellenére, a problémán az időjáráshoz képest elég sokat gondolkodva, végülis a korábbi integetős mutatvány magismétlése mellett döntöttem. Ezzel újra, immár direkt hibázva, visszakaptam, az eredeti pozícióját az evezőmnek.

Gabesz is határozottan ült és lapátolt hajójában, nem látszott rajta fáradtság. Már jól ki lehetett venni, hogy a part közelében csitulnak a hullámok, ahogy odaérünk, nyert ügyünk lesz. Hoppá! Ahogy ezt futtattam fejemben, megbillentem. A sprickó, a beülőkeret már vízben volt, de sikerült megfogni, visszabillenteni a hajót. Egy-két másodperc alatt történt mindez. Eszembe jutottak Endru szavai. Az Ysak nem egy borulós hajó, ha a hajó oldalára dől, a beülőbe már befolyik a víz, akkor is vissza lehet hozni. Most ezt is sikerült kipróbálni.

Ezt minden kajak tudja, a különleges az a legtöbben, hogy adott körülmények között nem is billen meg ennyire. 🙂 Még a rettenetes, rekesznyi vízzel telt Atlantisz, dupla szélbeálló felülettel, elöl kezdő kajakossal se került közel, nemhogy a boruláshoz, a billenéshez se. Nem is nagyon volt választás, mivel itt tényleg “ömlött” volna be a víz.

Kihagytam volna ezt a próbát. Már alig kell valamennyit lapátolni, már jól látszanak a parti házak ablakai is, talán tízegynéhány perc maximum, kint vagyunk a parton, és akkor a figyelmetlenségem miatt én fogok a csapatnak gondot okozni? Most nem hiányzik egy mentés-gyakorlat. A víz is hideg … Visszazökkentem a szó szoros értelmében is, figyeltem a hajóra, lapátra, hullámra, szélre, a biztonságos haladásra. Nem is ismétlődött a billegés.

Alig telt el néhány perc, ott voltunk a part mentén. A part enyhe szélvédettséget adott, a hullámzás, ahogy láttuk belülről, a part közelében lecsendesedett. Beértük egymást, megnyugodva lapátoltunk, most már nem lehet baj, komótosan haladtunk az öböl, a kikötő felé, kerestük a kikötésre alkalmas helyet. Kis falunak nézett ki a település – Donja Klada, ahogy később azonosítottuk a falut -, ahová értünk. A sziklás partoldalban sorakoztak egymás mellett a nyaralók, többségének ablakán még ott volt a zsalugáter, mindössze egy babakocsit toló fiatal házaspárt láttunk, ahogy sétáltak a délutáni napsütésben. Igen, napsütésben! Mire megérkeztünk, a Nap is kisütött. A szürke vidék színessé vált. Nem csak a sikeres átkelés miatt a fejünkben-lelkünkben, a valóságban is.
Behajóztunk a kikötőbe, de azt nem találtuk megfelelőnek a kicuccoláshoz, tovább álltunk. A falucska túloldalán, egy szelesebb, de egyben naposabb partot céloztunk meg. Keskeny köves part, az út mellett kisebb terecske, a téren templom.
Kikötöttünk.

Megérkeztünk, május eleji tengeri túránk véget ért.
A negyedik napon Saintus GPS-e szerint 4,2 km-t tettünk meg a sziget és a szárazföld között, 2,5 óra alatt. Ez a két adat sokat mond …

Azzal a szándékkal terveztük a túrát, indultunk el, hogy ilyenkor, május elején, amikor még az ipari turizmus nem indul be, amikor a tengeren nem robognak nagy zajjal a motorcsónakok, talán nagyobb valószínűséggel találkozunk delfinekkel. Delfinleső túrának terveztük ezt a néhány napot. A szakirodalom szerint ez a vidék, a Velabati-csatorna, Rab környéke egy népesebb delfin-populáció élőhelye. Jó lett volna találkozni a palackorrúakkal.

Ez most nem jött össze.
Ennek ellenére, 2014 május eleje, Adria, Goli Otok – emlékezetes marad.

A mi esetünktől függetlenül, szerintem egyhangúan ajánljuk mindenkinek az Adria felkeresését, ebben az április-májusi időszakban. Sokkal nagyobb élmény úgy evezni a tengeren, hogy nem húznak körülöttünk a motorcsónakosok, nincs minden parton halomnyi turista. NIncs az a borzasztó hőség, amiben érzed, hogy beleolvadsz a kajakba.

©Minden jog fentartva A mű csak a szerző engedélyével sokszorosítható.