A 2008-as “fórum”-túrán hárman vettünk részt. Kettőnk élménybeszámolója olvasható alant, amit megérkezés után az Index.hu -tengerikajak-fúrumára írtunk.

Oldstruggler
Szombaton délután indultunk. Két Ysak egy Kodiak. Évek tapasztalata, hogy a komoly gépkocsi mozgással járó turnusváltás napja szombat. Bejött a délutáni indulás. Az úton sehol nem volt torlódás. A határon várakozás nélkül jutottunk át. A horvát oldalon sem kellett sehol várakozni, még a Krk-Cres kompolást is éppen elcsíptük éjfélkor, simán felfértünk. Saintus számításai szerint azért itt szivacs volt, mert az utifutit 3-5 m közötti kategóriába vették, ami költségben jelentősen több volt a tervezettnél. Sebaj, még mindig jobban jártunk, mintha lemérték volna a hajók hosszát. A szigeten kerestünk egy alvásra alkalmas helyet és már aludtunk is.

Másnap reggel a dimbes-dombos gerincen vezető úton eljutottunk a sziget – már Losinj – végéig. A szó szoros értelmében. Az út, amin 121 m-ről 0-ra mentünk, nincs a térképen jelölve. Ennek vélhetően az a magyarázata, hogy az az út semmilyen szabványnak nem felel meg. Egy autónyi széles, meredek, kanyargós – félelmetes volt. A lefelé menetnél csak az volt a félelmetesebb, hogy ezen az úton egy hét múlva felfelé is kell majd menni – futott át bennem. Az Öreg Oroszlánkirály az NDK levehető ajtóssal a vonóhorog végén becsületesen teljesítette feladatát, még akkor is, ha Saintus a csigazabálók hulladékának minősítette az egykor szebb napokat látott prémiumkategóriás mérnöki csodát. Az út parkolóban végződött. Szemmel láthatóan az Ilovikon idejüket múlató népek kocsijai voltak a parkolóban. A Losinjtól délre eső szigetvilág felfedezésének ideális kiindulópontja ez az állomás. Dzsípíesz koordinátákat Saintus biztosítja. Behajóztunk. Kodiak csak nyelte a hihetetlen mennyiségű felszerelést, de a karcsúbb Ysakok is elnyeltek mindent, ami a komfort-érzéshez szükségesnek látszott. Herfli Kókler egyetlen kötetét sem vittük magunkkal, egyéb olvasnivalónk sem volt, de jelentem, túléltük a kulturális absztinenciát. Kellemesen szellős időben indultunk Ilovikra. Célunk Aeroe által tavaly mesésnek minősített és egyben titokzatosan elhallgatott homokos öböl volt. A titkot barátom oldotta tanácsaival, laminált térképeivel, a szigetek, kikötők, öblök jellegzetességeit leíró Adria-könyv nekünk másolt lapjaival. (Köszönjük itt és most is!) Part menti evezéssel, könnyű, bemelegítő jellegű lapátolással találtuk meg az eszményinek mondott partot. Az öböl széles ívben, az adriai partvidéktől merőben szokatlan finomságú, messze a vízbe vezető homokos parttal biztosította az önfeledt fürdőzés feltételeit. Vitorlások, motoros jachtok, motorcsónakok, gyalog a partot a falu felől megközelítő nyaralók, gyerekek, kutyák, szülőkkel és gazdikkal, németek, olaszok, horvátok – voltunk rendesen. Kajakkal és magyarok csak mi. Az utazás fáradalmait pihenve fürcsiztünk mi is, sziesztáztunk a nehezen elviselhető hőségben. Később Ficánkoló Fiatalok elszánták magukat a sziget csúcsának meghódítására. Egy idő múlva Csapzott Csapat érkezett izzadtan, szakadt ruhákkal, karcolásokkal teli végtagokkal, mintha legalábbis egy 24 órás túlélőverseny befutója lett volna a csend és nyugalom – a szó szoros értelmében vett – szigete. Toronyiránt vették a dzsindzsát, de az nem engedte, hogy illetéktelenek behatoljanak a természet védett övezetébe. A küzdelem nyomai utunk végéig kísérték a két Féktelen Felfedezőt. Ahogy kezdett a Nap érzékelhetően a víztükör felé közeledni, kezdtek eltűnni a népek. Napnyugtára magunk maradtunk. A fenyő alatt elkészítettük vackainkat, nyugovóra tértünk.

Saintus
Sima utunk volt egészen a tengerig. Szépen elértük az éjféli kompot, aztán itt jöttek a bajok. Az utánfutónk könnyen észlelhető módon az 5-m-es kategóriába tartozott, így annyit fizetett, mint maga a kocsi. A baj az volt csak, hogy ez az indulás előtti percben derült ki, és a jegypénztártól már elég távol. A Balkánhoz szokott megoldás, hogy megfelelő bankjegyeket lobogtatva magyarázok minden általam ismert nyelven, majdcsak jól akar járni valaki, itt nem jött be. Vissza kellett rohanni a jegypénztárig, megvenni a rendes utánfutójegyet, amire persze nem vittem elég pénzt, de a komposok voltak olyan rendesek, hogy ezt rádión lekommunikálják, így a szükséges összeg hamarosan befutott, mi meg ki.

Az utacska érdekes módon valóban lemaradt minden kereskedelmi forgalomban kapható térképről, csak az én vacak Google Earth alapján rajzolt térképem tartalmazta. Furcsa. Elég sokat kőröztünk, mire megtaláltuk, főként mivel eredetileg nem is ezt kerestük. Kempingben akartuk hagyni a kocsit, de sehogy nem sikerült találni egy part mentit. Mindenesetre a hely, amit találtunk szerintem jobb mint a legtöbb kemping, főként mivel itt nincsenek kempingezők, csak sok-sok kocsi. Javarészük jóval drágább, mint a mienk, így tökéletes riasztóként működnek számunkra. Kezdődhetett a pakolás

Tárhely tekintetében azt kell, mondjam, hogy az Ysakoknak nem kell szégyenkezniük, látszólagos kis méretük ellenére szépen nyelnek. Persze miután én a karton ásványvizet bontatlanul dobtam be a hajóba, beszórtam 2 vízhatlan zsákot, meg egy málhazsákot 3 perc alatt, haverom (nevezzük egyszerűen csak Gergőnek) kétségbeesve nézett rám, hogy ő ebbe nem fér be. Rám sózna pár dolgot… Persze mikor jobban megnéztem a problémát, láttam, hogy a hiba nem a kajakban van. Mivel ő nagyjából úgy képzelte, hogy mindent abban a kiszerelésben rak be, ahogy a kocsiban hoztuk, nem igazán boldogult, majd mikor bepakoltam a cucca 80%-át, rendesen elrendezve, rájött, mi is a módi, és innentől nem volt ezzel gondja. Persze az vicces volt, mikor az Ysak kis pakolónyílásra rakta a katonai málhazsákot, és várta, hogy belezuhanva elvesszen az alján…

Utunk elején különösebb esemény nem történt, öbölről öbölre mentünk, meg-megálltunk nézelődni, felmérni esetleges sátorhelyeket, későbbi használatra. Hamar megérkeztünk a célul tűzött homokos öbölbe. Valószínűleg ez a környék egyetlen igazi strandja, mivel ki hajóval, ki biciklivel, esetleg gyalog érkezik ide, főként Ilovik-városkából. Mikor kicsit lejjebb került a nap, és élni hagyta az embert a víztől távolabb is, Gergővel úgy döntöttünk, felmászunk a sziget csúcsára. Eleinte minden rendben is volt, majd valószínűleg elvétettük az ösvényt, és arra az útra keveredtünk, amit más eltévedők tapostak ki, amolyan „megyünk még valameddig, aztán visszafordulunk, ha nincs semmi erre” hozzáállással. Mi egy kicsit tovább mentünk, bele egyenest a macchiába, „hátha lesz valami” alapon… Hát lett. Még több macchia. Ha van a földön olyan növényzet, min teljesen lehetetlen áthatolni, akkor ez az. Összesen olyan 500 métert mehettünk a gazban, de legalább 2 óránk ráment, és majdnem a teljes ruházatunk és bőrfelületünk is. Visszafele kocogtunk végig, amikor már úton jöttünk, majd már majdhogynem rohantunk a vége felé, pusztán azért az érzésért, hogy minél inkább kimelegedve csobbanjunk a tengerben.

A hegymászás nagy tanulsága összefoglalva: Ha elfogy az út fordulj vissza, ne akard megtalálni a másikat. Főleg, ha nem is tudod, van e olyan egyáltalán a közelben…

Oldstruggler
A napkeltét követően mi is magunkhoz tértünk, de nem kapkodtuk el az indulást. Minek is kapkodtunk volna? A parton, a vízen megváltozott az idő dimenziója. No nem fizikailag, hisz tudtuk, a másodpercek, percek és órák kíméletlen következetességgel követik egymást. Mégis. Mindenre volt elegendő idő, nem kellett sem akkor reggel, sem máskor – a kivételekről majd azért ejtünk néhány szót – arra gondolni, siessünk már, mert lemaradunk valamiről. A napi cél Premuda volt. utazásszervező cégek hirdetik e szigetet, mint a helyet, melynek közelében delfin-csapat figyelhető meg. reménykedtünk, talán szerencsénk lesz.

Ilovikról egy tíz km-es átkelés Premuda, gondoltuk, ez elég nyílt víz ahhoz, hogy rendkívüli élményben legyen részünk. Nem volt. Legalábbis delfin-élményünk nem volt. A víz érdekes képét mutatta. Miközben alig fújdogálta szellő, a hullámok méteres utat jártak le és föl. Valahol nagyon erős szél lehetett, annak következményét érezhettük. Lifteztünk rendesen. Inkább kellemes volt, mint kellemetlen a játékos víz. Félúton, a világító-torony szigeten (Grujica) pihenhettünk. A csipkés sziklák között a toronyőr hajójának szépen kiépített rámpája adtak a biztonságos kikötés lehetőségét. Maga a sziget egy cc. 200-250 m átmérőjű mészkődarab, középen ház a toronnyal. Láttuk a toronyőrt, ahogy tüsténkedik, gondoltuk, talán megengedi, hogy felmenjünk a teraszra. Ez főleg a csapat harmadik tagját – nevezzük Saintus javaslatára őt Gergőnek – érdekelte, ő látni szerette volna Olaszországot… Nem mehettünk fel. Ennek ellenére a hallgatag ember megtűrt bennünket. Talán ez a jó kifejezés. Nem mondta, menjünk innen, azt sem kérdezte, mi járatban vagyunk. Csendben tevékenykedett, míg mi bejártuk a területet. Nevezhettük volna Nyulak szigetének is a tenyérnyi földet. Elsőnek a nyulak odúi tűntek fel, később tucatnyi tapsifülest figyelhettünk meg, ahogy rohangáltak össze-vissza. A sziget túloldalán a hullámok mellett a szelet is éreztük. Valahogy ott a parton élénkebbnek tűnt, mint a vízen. Miután a “kis követ” körbejártuk, visszatértünk hajóinkhoz, vízre szálltunk.

Utunk második szakasza Premudáig az első kellemes élményeket erősítette. A sziget nyugati oldalán fogtunk partot, a kikötő oldalában emeltük ki hajóinkat. A falucska érdekes. Miközben a szigeti falvak életének középpontja általában a kikötő, Premuda, a falu a hegygerincen épült ki. Ott volt a templom, az iskola, az orvosi rendelő. Várakozás közben érkezett a komp, mely hozta a friss árút a vendéglőknek, az építőanyagokat, a boltocskának a eladni valókat. Mindezeket a már korábban – tavaly Susakon – látott szigeti fő közlekedési és áruszállító eszközökkel, a kerti traktorral és a taligával szállították rendeltetési helyére. Láttunk viszont elég sok rendszám nélküli autót is. Ezek a gépek még abból az időből származtak, amikor az autókat tartós használatra készítették. A légkondi abban az időben még nem volt széria-felszerelés, ezért ezt a nyitott hátsó ajtóval, csomagtérfedéllel oldották meg.

A tikkasztó hőség múltával a sziget déli részét céloztuk meg. Ha Olaszországot nem is láttuk, az olasz termékeket szemét formájában annál nagyobb mennyiségben. Ebben a szemét-tengerben üdítő élmény volt egész utunk legcsendesebb öblében pihenni. Itt láttunk Saintus legnagyobb örömére tengeri rózsát és más egzotikus vízinövényt. E mellett ebben az öbölbe láttuk egész utunk legnagyobb hajóját is. Nagy kétárbocos vitorlás volt, komoly személyzettel, vastag pénztárcájú utasokkal. Az öböl szép volt, de éjszakázásra alkalmatlan. Mentünk tovább. A hely, amelyre rátaláltunk, igazi szemét-telep volt. A viharos tenger mindent kidobott a partra. Műanyag flakonok, dobozok, ládák, egyéb darabáru, uszadékfa, kötél…. Saintus összehasonlító elemzést készített a norvég partok szemete és a premudai szemét között. Következtetése egyszerűen fogalmazható meg: míg Norvégiában jellemző a halászati tevékenység maradéka, addig itt a kommunális szemét dominált. Azért találtunk magunknak a sátorveréshez helyet. Mert szelet és esőt éreztünk, és úgy döntöttünk, felállítjuk sátrainkat. Szükség is volt a védelemre. Egész éjszaka kisebb-nagyobb intenzitással esett az eső, kísérte az esőt a szél.

Reggelre az eső elállt és nyugodtan készülhettünk a napi feladatra. Nem látszott bonyolultnak a terv. A Premudától dél-keletre eső szigettől, Skadrától 2-3 km választott el, nem tűnt bonyolultnak az átkelés. kellemes reggeli lapátolás után egy kis öbölben kötöttünk ki, mondván, az átkelés előtt gyűjtünk egy kis erőt. Az öbölben egy motoros jacht horgonyzott. nem volt feltűnő, nem okozott problémát. A vízen sokan vannak, sok jó ember elfér. nem sokra rá, ahogy partot fogtunk a jacht bocijával a part felé közeledett a hajó kapitánya. Invitált, fogadjunk el egy teát. Némi töprengés után – nem akartuk visszautasítani a szíves invitálást, gondolván, neki talán nagyobb szüksége van a társaságra – átmentünk a “csónakjára”. Csak érzékeltetésként mondom, hogy a hajó tankja 560 l benzint fogadott magában, az elektromos ellátásról egy dízel-aggregátor gondoskodott. A boci csak három személyes volt, Gergő vállalta, hogy beúszik a hajóra. Ahogy kilépett a kapitány leánya kezébe nyomott egy zuhanyrózsát, finoman figyelmeztetve, a hajóra sósan ne jöjjön fel. Mutatta az smsen érkezett időjárás-jelentést. Erős szél, nagy hullámok, minden volt ott, ami sem nekünk, sem neki nem kellett. Kedélyesen elbeszélgettünk – mondom nagyképűen, aki csak makogni tudok keverék orosz-német-angol konyhanyelven, míg Tanult Barátaim bonyolult összefüggéseket is könnyedén meséltek a kölni illetőségű hajóstársnak. Az udvariasság szabályai szerint illedelmesen elbúcsúztunk, visszatértünk hajóinkhoz. A kölni ember csodálkozva nézte lélekvesztőinket, s csodálkozását az sem oldotta, amikor látta, felszerelésünk a kajakokhoz képest olyan profi, mint neki a nagy vasához illően.

Összeszedtük magunkat és nekiindultunk. Az öböl mélyéről látszott, hogy ez az átkelés nem lesz olyan sima és kellemes, mint az előző napi. A hullámok tarajos habot vetettek, a parthoz csapódó víz robaja fokozta a töprengési kényszert. Ahogy kiértünk a szélárnyékból, már nem volt idő gondolkodni. Ugyan még bennem is felvillant egy pillanatra, hogy “te jó ég, ilyen még nem volt, nem kellene inkább visszafordulni?”, de lapátolni kellett, mert egyébként kent volna a szél a kőcsipkékre. S ahogy elindultam, úgy rendben látszónak nézett ki a helyzet. Abban bíztam, Fiatal barátaim bölcsebbek, mint én és visszamennek a védett öbölbe. Nem volt lehetőségem visszanézni, a szél, a hullámok nem engedték. Csak előre lehetett menni, húzni a lapáttal, koncentrálni a pillanatról-pillanatra változó helyzetre, ügyelni, hogy a szél ne csavarja ki a lapátot a kezemből. Helyzet volt.

Saintus
Kellemes kis sziget volt a másnapi első megálló. Kikötni rá nem egy sima ügy, egy csónakkifutó tűnt ez egyetlen használható kikötési módnak. Van ugyan egy beton móló, de az kajakosnak nem való.

Premudáról sok jót mondani nem tudnék, a déli oldalán a városka inkább üdülőtelep jellegű, nem túl barátságos, de ha az ember eljut a várostól keletebbre fekvő két öbölbe, akkor ott talál jó helyeket. Az a kis öböl, a nagy hajóval, amit Oldstruggler is említett valóban kellemes. Rettentően szélvédett, és az élővilága is változatos. Igazából alvóhely is akad, sőt, kimondottan jó alvásra ez a hely. Egyetlen hátránya, hogy nem alhatsz a hajók mellett, csak a parttól olyan 20-30 méterre, a part egy felső, árnyékos lépcsőjén.

A szemét mennyisége valóban kétségbeejtő. Ez, az olasz hulladéknak kitett hely szörnyű. A norvég szemét fura mód sokkal elfogadhatóbb volt a parton. Sok fa, meg halászcumó. Ez elmegy. Ami itt van, az viszont kb. a sima szeméttelepi színvonal. Úgy tűnik ez a modern Itália ajándéka a világnak…

Oldstruggler
Olyan helyzet, amit félve várunk. Várjuk, mert szeretjük az izgalmakat. Divatos amerikai kifejezéssel, a kihívást. Ami próbára tesz. Megmozdítja fizikumunkat, és minden tudásunkra is szükség van. Csíkszentmihályi azt mondja, ilyenkor áramlatba (flow) kerülünk. Ez a tökéletes élmény. A feladat megoldása annyit kíván, ami még éppen bennünk van. De hogy kijöjjön, nem lehet lazsálni. Fejben sem. Egyben volt minden. A szél süvítése fülemben, a víz kéksége és a tarajos hullámok fehérsége, mint egykor a gimis lányok matrózblúzának színvilága, az átcsapó hullámok, a sós víz íze akaratlanul is számban, a hullámálló hajó, mely szoros kontaktusban testemmel uralja a vizet, a kezem meghosszabbításaként működő lapát, olykor a hegyre fel, majd egy váltással a szörfözés, a hullám túloldalán a vízbe csapódó hajó csattanása, az egyre közeledő part biztató látványa, a tudat percről percre erősödve, hogy az átkelést meg tudom csinálni – olyan összetett élmény, amihez hasonló kevés van. Küzdelem volt. A tenger mutatta tiszteletet parancsoló erejét, de most pontozással én győztem.

Hangulatos, csendes kis öbölben fogtam partot, mintha néhány száz méterrel arrébb nem is a küzdelem terepe lett volna. Társaimat kerestem. Mobilon próbáltam Saintust elérni. Ahogy bekapcsoltam a kütyüt, üzenete fogadott. Hívj, visszafordultunk. Bölcsen tettétek – gondoltam. A túlparti kis öbölben a kölni ember látván elszántságunkat utánunk indult. Gergő hamar visszafordult – ez dicséretes önértékelést jelentett. Felmérte, ez a feladat meghaladja felkészültségét, tudását. A brutál-jachton Saintus után indultak. Megtalálták. Lassabban, de magabiztosan lapátolt, megfontoltan. Mondták neki, forduljon vissza. Ezen egy kicsit polemizáltak a háborgó tenger közepén, üvöltve a szavakat, hisz a szél elnyomta a hangokat. Majd Saintus beadta derekát. Néhány óra múlva a tenger elcsendesedett. A parton bóklászva ismerősnek látszó hajó tűnt fel. A brutál-jacht közeledett, fedélzetén a kajakosokkal, egy kajakkal, egyet maga után vontatott. Rövidesen ismét együtt volt a csapat. Gergőn vidáman élte meg a stopposutazást, Saintus kicsit bosszúsnak látszott. Bosszantotta az is, a kajakok vontatásával volt egy kis probléma. De mind, emberek és hajók egyben voltunk.

Összeraktuk magunkat, mentünk tovább. Ez így van rendjén. Mert menni kell. Skarda, a szigetecske, ahol kikötöttünk, nem túl jelentős. Partján nekünk alkalmas öböl, kikötő, táborhely nincs. Legalábbis mi nem találtunk. Egy vitorlázóknak kellemes kikötőbe behajóztunk, körbejártuk, de a barátságos hajósokon túl nekünk való terepet nem találtunk. Az egyik csapat szemmel látható kapitánya éppen a kisdedek vacsoráztatása közben lepedőnyi színes térképeken mutatta, hol találunk éjszakázásra való helyet. Megfogadtuk tanácsát. A Nap már lebukott, amikor áthajóztunk Istre. Szürkült, amikor kikászálódtunk hajóinkból, éjszakai szállás kerestünk. Volt már jobb helyünk is, rosszabb soha ne legyen. Nem kellett álomba ringatni bennünket.

Másnap a kellemes reggeli után kellemes időben indultunk a faluba. A kép, ami fogadott jellegzetes a szigetekre. Vegyesen a frissen épült, gazdagságról árulkodó villák és a rogyadozó halászkunyhók, a keskeny utcák, melyeken csak a kerti traktor és a taliga fér el, a színes virágok, a zöldellő mediterrán növényzet, nyaraló emberek kisebb-nagyobb csoportjai, a kikötőben a luxus-jachtok mellett a vitorlás-motorcsónakok, a helyi emberek bárkái – szép a szemnek ez a kavalkád. Le s ültünk a túlparti kikötő öblénél lévő parkban, árnyas fenyő alatti padon ülve szemléltük a nyár képeit. Már elmúlt dél, amikor a szél enyhült, úgy döntöttünk nekivágunk az olibi átkelésnek. Ez egy tíz km-es szakasznak látszott. A sziget nyúlványának védelméből kiérve láttuk, a helyzet a tegnapihoz hasonló. ha akkor nagyon erős szél volt, akkor ez erős szélnek volt értékelhető. Én az É-Ny-i szelet, a hullámokat szemből próbáltam venni, majd – gondoltam az átkelés közepétől hátamba veszem a szelet, szörfözve jutok el Olibig. Saintus, bízva kormánylapátjába, gondolta toronyiránt megy. Abban maradtunk, Gergő velem jön. Az isti spicctől cc.1,5 km-re kicsiny sziget emelkedett ki a vízből, Gerivel abban maradtunk, ott bevárom. Szerencsére ott némi szélárnyék volt, a hullámokon himbálózva vártam Gerit. Szegény fiú el volt keskenyedve. Vízben ülök, segíts kimerni, kérte. Nem értette. Ahogy egymás mellé értünk, láttam, spricója lecsúszott, a hátán már a deréktámasz vonala alatt van a kémény gumija. Nem csodáltam, hogy vízben ülve, felülről is folyamatosan vizet kapva, a szélben fázott. Amióta a vizet járom, mindig velem van a multifunkci pillepalack, benne egy jó darab szivaccsal. Most, utunk elején Saintus kölcsön kérte. Természetesen oda adtam, de nem kértem vissza. Most pedig kellett volna. menet közben vízmerésre most kellett volna először. sebaj. Összekapaszkodva, a hullámoktól némileg védve Geri a szivaccsal viszonylagos szárazságot teremtett a beülőben. indultunk tovább. Geri hősies erőfeszítéssel gyűrte a métereket. Dicséretére legyen mondva: egy vadvízi galasport lapáttal ment ő is toronyiránt, vette oldalba a méteres hullámokat. Innen kezdve az Ysak oldalhullám-állóságáról kérdezzétek csak Gerit. Ott cikáztam körülötte. Olykor hegyibe mentem a hullámoknak – cikk – néhány tíz métert, olykor szörfözve siklottam – cakk – másik tíz méter. Mosoly nem ült ki arcomra. Láttam Gergő elszánt küzdelmét a méterekért, izgultam, csak esemény ne legyen. Hihetetlen magabiztossággal ült hajójában – lehet, csak messziről látszott annak -, keményen fogta és forgatta lapátját. Aztán egyszer csak látszott már, a part közeledik. Arra is volt időnk, csak pillanatok, hogy a Velebat feletti vihar jelenségeit lássuk Villámlott rendesen, de a dörgést nem hallottuk. Láttuk, a hegy felett a dézsa csapját kinyitották. Néhány tíz km-rel arrébb viszont már ragyogott a Nap a bércek felett. A hullámhegy tetejéről Saintus Piroskáját is láttuk. Egy negyed órával volt előttünk, láttuk, egy szép kis öbölben ért partot. Rövidesen mi is megérkeztünk. időnk nem volt arra, átöltözzünk száraz ruhára, a vihar is megérkezett. Saintus ponyvája alá menekültünk, kucorogva fagyoskodtunk, leginkább a nap hőse, Gergő. Nem elég, hogy átfagyott evezés közben, még az esővel kísért záport is el kellett viselnie egy száll fürdőgatyában. A vihar, a nyári záporoknak megfelelően, ahogy jött, úgy ment is. Olib hangulatos öbleinek egyikében leülhettünk, szárítkozhattunk, kifújtuk magunkat, feltöltöttük testi és lelki tartalékainkat. Saintus a parton minden sátorozó ideális szálláshelyét fedezte fel. A dzsindzsában módszeres alapossággal valaki vagy valakik egy kétsátornyi tisztást hoztak létre. A talaj tiszta és puha volt, a zöld növényzet összeborult a fejünk felett. Gondos emberek voltak. Nem csak ezt a nyomot hagyták maguk mögött. KEEP OLIB CLAEN! HELL ON WHEELS!

Saintus
Nagy szél volt az, az már biztos. Hamar mindenki a maga útjára indult. Én itt is a toronyiránti utat választottam, és néztem, hogy fogy a táv a GPS kijelzőjén. Félúton járhattam, amikor feltűnt mellettem a Cápa (a németek hajójának a neve volt ez). Ordibáltak valamit, de elképzelésem se volt mit. Kötelet próbáltak utánam dobni, de az meg mindig messze esett le. Végül odaeveztem melléjük, félve, hogy a bazinagy hajócsavarjaik bedarálnak. Ekkor végre el tudták mondani mi a fennálló helyzet, hogy Gergő visszament, és hogy mennyek én is.
Gondolták, majd visszavontatnak… Kaptam is a kezembe 1 kötelet. Mondom Fasza, ez remek lesz így. Persze nem értették.

Eleinte valahogy sikerült irányban maradnom a hajó mögött, persze a fél kezemben a kötél, másikkal próbálom a kajakra szorítani az evezőt, el ne vigye a szél, lábakkal kormánylapot nyüstölöm… Fárasztóbb, mint evezni…

A motorok hihetetlen füstöt, és hullámzást húztak maguk után, meg persze engem aki nem volt annyira kibékülve az előző kettővel, mint azok egymással… Egy darabig tudtam hátrébb és hátrébb csúszni a kötélen, de szépen lassan kisodródtam a hajó mellé, amit a sebesség miatt nem tudtam a kormánylappal korrigálni. Mikor már majdnem beborultam inkább futni hagytam a nagy hajót, és eveztem utánunk.

Visszaérve  a német jaktosok már Oldstruggler úszó maradványait keresték távcsővel az öböl védelméből. Kicsit hülyének vagy naivnak is néztek, amikor a legnagyobb lelki békével elkezdtem SMS-t írni neki, miután csak a hangpostája válaszolt a telefonba… Persze nem sokkal később már hívott is, hol vagyunk…

Szóval át kellet jutni a túlpartra, ami elnézve Gergő elszántságát az ügy iránt, nem tűnt a legegyszerűbb dolognak. A németek túl lelkesen ajánlgatták, hogy ők átvontatnak, ahhoz, hogy ő nekiálljon átevezni. Szóval vontatni fogunk. Lepakoltunk mindent a deckhálók alól, felraktuk a spricókat, kéményüket bekötve a saját összehúzó madzagjaival. Kötél föl a kajakok fogantyúira, aztán irány előre… Persze a lóerőknek engedve szegény Ysak 1 csavaros füle megadta magát, a szél meg vitte Itáliába…

Elő a csáklya, akkor most megszállunk. Körözünk. Persze nem ment a dolog, a nagy hajó hullámai mindig ellökik a kis kajakot a csáklyázás hatósugarán kívülre. Aztán meglesz, de ekkor nincs hová kötni a kötelet. A német megpróbál valamit. Csak ráhurkolja, aztán az majd jó lesz, de persze csak arra lett jó, hogy újra vadászhatunk. Megpróbáljuk kiemelni, de a beülő tele vízzel, a spricó már lejött. Megint elmegy az ekkor biztosan jóval napfényesebb Itália felé az Ysak. Elegem lett beugrottam érte. Persze a mentőmellényen kívül egyáltalán nem úszáshoz voltam öltözve, az is csak úgy lógott rajtam, hogy máshova nincs kedvem letenni.

Kiborítottam az Ysakot, de megérdemelte, ő kezdte velem. Persze Gergő volt szíves kreatívan a beülőbe is cuccolni, majd semmit sem kikötni… A lelkiismeretesen jó hosszú kötéllel ellátott vízmerő is ment amerre látott. Befejeztem a vízmentesítést, majd összeszedtem a cuccokat. Polifoam, üvegek, vízmerő visszaszór, ez utóbbi oda is köt, ha már, akkor-alapon. Ami elsüllyed, így járt.

Kiemelték a kajakot, én meg magam, ismét óvatosan a hajó hátulja felé közelítve a 2 Volvo penta vicsorgása között. Immár félve, hogy a Kodiak se bírja jobban a vontatást (ekkor még nem tűnt fel az 1 csavaros dolog) a hajó végén ültem végig a maradék utat, gumikötelet játszva, és szívva az üdítő benzingőzt…

Az aznapi alvóhely szerintem elég jó volt. Egyetlen baja a szélnek való kitettsége volt, és az, hogy a sátrat csak a kajakhoz lehetett kötni, mert cövek ott aztán be nem ment a talajba… Egy vitorlás kapitány ajánlotta. Állítólag ő is szokott kajakozni errefele. Látszott rajta, hogy szereti a tengert. Mindegy mivel van valaki a felszínén, az az ő szemében egyenlő. Szinte ő szégyellte magát, hogy a magas vitorlásáról, ami érhetett vagy 30 Millát, csak nehezen tudja megmutatni a térképen, hol is találunk alvóhelyet…

…Átkelni Olibra ismét nem tűnk túl jó ötletnek. Alig kisebb szél, mint tegnap, de immár jó 10 Km táv. Még a csendesebb részen hozta úgy a sors, hogy a vízmerő hiánya gondot jelentett… Azaz úgy terveztem a vízmerős dolgot, hogy a nálam levő frissen vásárolt Fantás üveget széjjelvágom, a zsebemben lévő késsel. Egy gond volt csak: volt még nem kevés abban az üvegben, nekem meg nem a tengervíz kimerésére kellett edény…  A visszaadást nem láttam túl sürgetőnek, egyrészt előrehaladottabb tisztítás okán, másrészt mert Gergőnél volt egy másik. Ezért is csodálkoztam később, miért is szivaccsal kellett kimerni a vizet, és miért csak Oldstruggler felszerelése és asszisztenciája mellett ment ez.. Mondjuk az a mélyenszántó kreativitás, ahogy Gergő már korábban is próbát rájönni, hogy is működik az az igen bonyolult és összetett szerkezet, amit mi csak merics néven becézünk valóban jelezhette volna felém, hogy az, hogy ott van az orra előtt az eszköz, még nem jelenti azt, hogy ha derékig vízben ül, tudja is hogy mi a leglogikusabb megoldás a problémára.

Én szépen mentem Olib felé. A Kodiak jól vett minden hullámot. Gergő beszámolója hogy előző nap hányszor borult majdnem, meg is azért ment vissza, mert nem tudta tartani az irányt, kicsit aggodalommal töltöttek el, hogy vajon nem e leszek egyedül a célban, de gondoltam majdcsak lesz valami, most nem megyek vissza keresgélni hol lehetnek a többiek. A hullámok közt nem láttam őket. A GPS szerint 5 km/h-s átlaggal jöttem. Nem húztam nagyon. Élveztem a hullámokat. Szépen komótosan átértem. Kicsit túlzásba vittem a szél ellen evezést, így volt egy pár száz méteres tiszta szörf szakasz a célul kitűzött öbölbe. Ott viszont megállt az élet. Egy 2-3 méteres hullám hátán siklottam be, de ott vége volt mindennek. Csönd és nyugalom fogadott. Világosan kéklett az öböl homokos alja, és csak a távolban láttam gyülekezni valamit az égen, ami arra késztetett, hogy mégse időzzek már soká a vízen. Fotóztam párat, majd kieveztem a partra. Előszedtem a szárazruháimat, és látva az eget, valamit tudva, hogy a sátor Gergőnél van, előkészítettem a ponyvámat, hátha egyedül nézek szembe az égszakadással. Átöltözve mindent visszazártam vízhatlanra, majd elindultam megnézni a partot. Menet közben valami furcsát találtam. A partot végig macchia szegélyezte, eztán egyszer csak egy kis ajtó. Egy kis alvófülke a Rettenetes Dzsindzsában. Nem tudom ki csinálta, de lehetett vele munka rendesen. Nem egy tisztást, vagy valami kis rétet kell elképzelni. Egy kis szobát az erdőben. Négyzetes alaprajz, és a lombkorona zárja fölülről.

Kicsit már félve hol lehetnek a többiek, bekapcsoltam a mobilomat, és előszedtem a lámpámat, hogy majd világítótornyozok az öböl nyelvéről. Nem értem ki a célig, mikor már láttam, hogy jönnek az Yzsákosok is. Gergő eléggé lepusztult állapotban, Oldstruggler látható örömmel, hogy végre vége.

Percekkel miután partot értek leszakadt az ég. Oldstruggler egy belógó borókaág alá menekült, ami inkább csak lelki támaszt nyújtott, Gergő meg a vizes ruháit már éppen ledobva egy szál alsóban ugrált körbe-körbe a saját tengelye körül, nem tudva mi legyen. A ponyva jól jött. Rádobtam a kajakomra, beültem alá. Nem tudom mi járhatott a többiek fejében ekkor, de úgy kellett kiordítanom, hogy jöjjenek már be alá…

Oldstruggler
KEEP OLIB CLAEN! HELL ON WHEELS! A felirat magával ragadott. A szigetvilág, az egyes szigetek maguk, Olib, ez az öböl, ahová vetődtünk, mind olyan kedvesek és szépek, tényleg meg kell őriznünk a természetes szépségüket. A skadrai vitorlás öbölben, ahol az ist-i éjszakázás tippjét kaptuk, éppen a kikötői díjat szedte a kikötőmester, amikor odaértünk. Láttam, azt is ellenőrzi, a szemetet viszik-e magukkal a hajósok. Be kellett mutatni a szemeteszsákot. Gyorsan mondom, mi is vittük hajóinkban a kiürült konzervdobozokat, palackokat, tejes- és sörös dobozokat. Úgy szól a legenda, a teremtésmítosz a szigetvilágban, hogy amikor az Isten vidám volt, gyémántot szórt a vízbe. Így jött létre az adriai sziget-világ. Mostanáig azt gondoltam, aki ezt kitaláltra, néhány pohárral többet ivott valamilyen susaki borból. Ezek a sziklák lennének a gyémántok? Igen. Csak meg kell érni a hajós embernek ahhoz, hogy észrevegye e “gyémántok” csillogását. Ekkor gondoltam az út során először arra is, hajóm nevét meg kellene változtatni. Nem mintha az Öreg Küszködővel bajom lenne. Ez a név rám passzol A HAJÓ-hoz nem illik. Gondoltam, kapcsolódjon a próbatétel utáni élmény hajómhoz. Keep Olib clean! Hell on wheels! Ez egy mélyenszántó, bölcs gondolat. Azután valahogy beugrott egy gimis élményem. Lehet, hogy a matrózblúz és a matrózblúzos lányok mosolya kellett ehhez. Amikor Rousseau-ról tanultunk, említette Tanárunk a természetfilozófia fontosságát a francia felvilágosodásban, azt a divatot, amit Rousseau is követett. Menedéket, latinosan asylumot kerestek maguknak a derék franciák, ahol emberek és polgárok lehettek. Rousseau-nak Ermenonville volt ez az asylum. Nekem a csigazabáló (by Saintus) mérnökök zseniális alkotása (Rotomod Ysak) és a hozzá tartozó körítés adja ezt az asylum-élményt. (A szótár szerint a kifejezés még az elmegyógyintézet megjelölésére is használatos. Nem vagyok távol… egyesek szerint.) Olibról elindulva tehát volt lehetőségünk a kedélyes evezésre, beszélgetésre, töprengésre. A tenger békés arcát mutatta, amerre elláttunk motoros-vitorlásokat láttuk (tízből nyolc vitorla nélkül ment, nem csak ekkor), néhány motorcsónakot, csendes és békés volt a táj. Egy ilyen csendes öbölben, ahol szemmel láthatóan maszek (nem szabvány szerinti) kikötő is épült leltünk rá két világ különbségére. A parton egy szétesőben lévő fa hajó, mellette a mi PE kajakunk. Az a hajó valaha szebb napokat látott, egy család megélhetését biztosító halászhajócska lehetett, mára visszafordíthatatlanul csak roncs. A mi karcsú hajóink szebbnél szebb napokat látva kedvtelésünket szolgálják és fogják szolgálni még nagyon hosszú ideig. A merengés után az átkelés következett. Olib és Silba között nincs nagy távolság, a szél sem zavart bennünket. Egymás közelében, iparkodva haladtunk. Sainus mérése szerint 7-8 km/h-val haladtunk. Átérve a silbai kikötőben szálltunk partra. A déli hőséget itt is a parton, árnyékos padon ücsörögve vészeltük át. Később Gergővel elindultunk boltot keresni. Saintus a GPS alapján precíz útbaigazítást adott. Miközben a szigeti boltok esetében azt tapasztaltuk, hogy 12-17 között zárva vannak, ez úgy 15.00 körül nyitva volt. Nem lett volna szépséghibája a dolognak, ha a kasszírsa nem vágott volna át a pénztárnál. Egy üveg 1,5 l-es Janával több (7,5 km) nem a világ, de hülyének akkor se nézzenek. Reklamációmat elfogadták, legalább ez legyen enyhítő körülmény. Még melegen sütött a Nap, amikor nekilendültünk.

Ideális körülmények között folytattuk utunkat. Silba mentén olyan bícselős lapátolással haladtunk. A sziget partvonalán nem találtunk kikötésre alkalmas helyet, de ez most nem okozott problémát. Egy helyen szokatlan természeti jelenséget látva megálltunk. Jól láthatóan a kikötőhely valamikor öböl volt. Nem is kicsi, szép íve volt, ahogy a növényzet alapján ezt meg lehetett ítélni. De az öböl egészét “magnószalag” lepte vastagon. A tengeri füvet – Saintus majd megmondja, mi is ez pontosan – neveztük így. Ez az elszáradt növény hihetetlen mennyiségben, több méteres vastagságban borította az öblöt. A legtöbb helyen az elszáradt növényzeten, mint szőnyegen ehetett lépdelni, volt olyan helye a területnek, ahol combig süllyedtem, megijedve, hogy itt nyel el ez az anyag. Továbbálltunk. A következő öböl a szörf-iskola volt. Az észak-nyugati szél módszeres alapossággal képezte a hullámokat, az öböl homokos talaján azok megtörtek. Látszott, a parton itt is van magnószalag rendesen, de a part magasabbnak látszott, szárazabbnak. Kikötöttünk. Mindannyiunk hajóját elborította a magnószalag, de alvásra alkalmasnak értékeltük a helyet. A homokos öbölben, a hullámokat élvezve strandoltunk a kora estében. Optimistán nem vertünk fel sátrainkat, a szabad ég alatt hajóink szélárnyékában éjszakáztunk. Optimizmusunk bejött. Kellemesen telt az éjszaka, szép volt a reggel is. Szép napnak néztünk elébe. A Nap szépen sütött, a szellő kellemesen borzolta a vizet, a hullámok ringattak, mintha csak a tenger bocsánatot akart volna kérni az előző napok zord viselkedéséért. Megbocsátottunk és nekivágtunk a Silba-Ilovik átkelésnek. Az út úgy cc. 9 km. Ez volt utunk talán legszebb szakasza. Előttünk Ilovik, mögöttünk Silba, nyugatra Grujica, a kis világítótorony-sziget, dél-nyugatra, kicsit messzebb Premuda emelkedett ki a tengerből, keletre a Velebit tiszteletet parancsoló másfél ezres csúcsai, a tengerparttal párhuzamosan futó hegygerinc látványa nyűgözött le és mi ott voltunk hárman, a Nagy Sós Víz közepén, – alattunk 70 m víz – kicsiny hajócskáinkban, a magunk erejéből. Nem tudom azt mondani, hogy ezért érdemes lapátolni. Ezért is. Mindig keresünk valamit. Néha nem is tudjuk megmondani mit. Egyszer csak rátalálunk, és akkor villan belénk, ezt kerestük. Ezen az úton többször volt ilyen érzésünk.

Ilovikon az indulásunk alkalmával már megismert homokos öbölben kötöttünk ki. Most is sokan voltak, de még jutott is maradt is hely bőven. A program most is kellemes volt. Fürdés, kaja, pihike váltva. Délután a kikötő felé indultunk. Gyorsan odaértünk, áteveztünk Losinjba, megnéztük, megvan-e még az Öreg Oroszlánkirály és az ő ufója. Megvolt, megnyugodtam. Csak az a szerpentin ne idegesített volna.
A történet eme pontján kell bekapcsolni egy másik hajós társasággal kapcsolatos élményeinket.

Saintus
A megtett táv:

 (7 nap alatt) majdnem pontosan 100 Km volt. Ez a rövidség főként a hosszas délkörnyéki sziesztáknak volt köszönhető. Nagy tanulság ebből, hogy jobb tavasszal vagy ősszel jönni ide. Ha mindenképpen a nyár a cél, és nem bírod a meleget, két dolgot tehetsz. Az egyik, hogy dél környékén semmiképpen sem kötsz ki, mivel semmi kedved nem lesz kimenni a napra, és elindulni újra. A tengeren viszont hűsít a szellő. A másik megoldás, hogy kellemes öblöket nézel ki erre az időszakra, ahol lehet kicsit búvárkodni. Az jól hűsít… Engem Oldstrugglerék majdnem hülyének néztek, amikor a vihar utáni napon a kihűlt vízben úszkáltam vagy egy órát, majd beülve hozzájuk az árnyékba majd széjjel fagytam még egy órán át… Pedig meleg volt… Nagyon meleg…

Az átlagsebességek:

A teljes átlag 4,4 Km/h volt. Ez a mozgásban töltött időre vonatkozik. Egy kellemes időben megtett átkelés átlaga 7 km/h volt (ez egy 8 km-es átlelés középső 7 km-ének adataiból vett szám) Egy szeles átkelés (ugye az említett Ist-Olib átkelésünk) 5 km/h-t ad átlagul (csak a tisztán oldalszeles szakasz 7 km-ét figyelve, ennek is a végén javul csak föl 4-ről 5-re az átlag) A szörfözőssebb szakaszra feljavul 8-ra. Az általam Kodiakból kihúzott max. tempó 9 km/h volt, amit 1 Km-en át tartottam (versenyezve Gergővel)

Oldstruggler
Ezt a terepet-vidéket jó szívvel tudom, talán Saintus nem haragszik meg, ha többes számban mondom, tudjuk ajánlani. Az indulópont jól és még elfogadható gk-utazási időn belül megközelíthető. A tenger szigetekkel színesített. A szigetek bejárható távolságban vannak. A szigetek partvonala az Adriára jellemző módon szkilás, de több helyen, a szükséges mennyiségben található homokos (!) öböl, ill. olyan kavicsos öböl, ahol rendesen ki lehet kötni. Ilovik és Olib kimondottan ajánlott. Még kezdő tengeri kajakosok számára is megfelelő barátkozási lehetőség ez a vidék. Premuda csalódás volt. Nem tudom a delfinleső túrákat hogyan szervezik ezen a vidéken, erre kíváncsi lennék. A szigeteken mindenhol fel lehet tölteni a készleteket. (Nyitva tartási idő!) Macera az öbölbeli éjszakázásért sehol sem volt. Sehol nem is kérdezték, hol és hogyan töltöttük éjszakáinkat. Nomád táborozásos módira ez a vidék kimondottan alkalmas. A költségek pontosan tervezhetőek. A kompolásnál az autó hosszát, ha ufóval megy valaki, pontosan kell számítani. Az emberek a vízen barátságosak voltak, a parton senki sem törődött velünk, még a kikötőkben sem. Három-négy embernek egy autóval barátságos áron kihozható az egyhetes program.

Engem ez a vidék nagyon megérintett. Többször jártam már erre, de még biztos, el fogok ide jönni. Köszönöm Saintus és Gergő az élmény dús csavargást.